Magyarázat

Sziasztok! Gondolom látjátok, hogy a frissítés nem igazán jön, de ezért most épp nem egy írói válság a hibás. Tele vagyok ötletekkel, és legszívesebben kétnaponta publikálnék, de sajnos nincs netem. Valami elromlott, dolgoznak rajta, de az eredmény még kicsit késik. Nem tudom, hogy még mennyi idő, talán egy-két hét, de addig nem tudok ígérni semmi biztosat. Remélem nem utáltok... annyira! Majd jelentkezem, ha a dolgok megoldódnak, és végre nem kell könyörögnöm nővérem laptopjáért, mert már kezd eléggé gázos lenni. :) 

xo. Vic

7. FEJEZET - FIRST LOVE I.

Sziasztok! Kis csúszással ugyan, de meghoztam a soron következő fejezetet. Nem akarok hosszú regényeket írni róla, vagy hússzor átdolgoztam, és rend szerint négy-öt oldalakat vágtam a szemétbe. Úgy döntöttem, hogy ez marad a végleges forma, az ajánlott zene hozzá pedig nem más, mint Ellie Goulding -Your Song című száma, amit megtaláltok oldalt, a szereplők képei alatt. Érdemes elindítani, én legalábbis arra írtam a fejezet nagy részét. Jó olvasást, és remélem megtiszteltek néhány megjegyzéssel is! xo. Vic

I. 

A torta immáron teljes egészében készen áll a fogyasztásra, hiszen felkerült rá az a tömérdek mennyiségű hab, meg a díszítőelemként szolgáló cseresznye is. Egyetlen egy rossz szavam sem lehet, hiszen mindezt én csináltam meg magamnak, méghozzá profi cukrász módjára. Kevertem-kavartam a dolgokat egészen addig, amíg ki nem főztem a legjobb önmegszégyenítést. Mindezt addig tudtam fokozni, amíg azokat is elijesztettem magamtól, akik még valamennyire kedveltek. Kezdésként megemlíteném az én egyetlen, drága Heather barátnőmet, aki besurranó tolvaj módjára menekítette ki a dolgait a házamból, ahogy meglátta az újságban a nevem. Nem hibáztatom őt, hiszen neki jól működő karriere van, és elvégre őt is belekeverték azzal, hogy rajta van a cikk mellett megjelent apró képen. A modelleknél pedig ez ugyebár kétszer olyan kényes, hiszen mindig is volt az áltag emberekben valami fajta önfejű féltékenység, ami alapján a prostituáltak és a fürdőruhamodellek közé egy szép, szabályos egyenlőségjelet rajzoltak. Ergo, Heather nem engedheti meg magának azt a fajta luxust – bármi mást egy szemernyi gondolkodás nélkül, de ezt valóban nem -, hogy a neve akármilyen úton-módon valami rossz ügyletbe keveredjen. Persze bárhogy csűrjük-csavarjuk a dolgokat, a végeredmény nem lesz másként, magamra hagyott. Igen, a legnagyobb zűrben fordult el tőlem, tipikus Hearther-dolog. Az ember lánya egyszer az életeben akarná látni, és épp akkor tűnik el. Na, azt hiszem, több szót már nem is pazarolnék rá, hiszen teljesen felesleges. Folytassuk a következő klienssel!

Jake Morrison, az én egyetlen plüssmackóm, akihez akkor mentem, amikor csak akartam. Akkor hívtam, amikor szükség volt rá, és ha fene-fenét evett, ő akkor is megjelent húsz percen belül. Lehetett hajnali három és Central Park-szaggató vihar, rá mindig lehetett számítani. Joggal kérdezhetitek, hogy akkor mi történt, hogy őt is árulónak titulálom. Nos, ha az emlékezetem nem csal, három nappal ezelőtt szerelmet vallott. A szép szavak hatására elpárolgott az összetartozás érzetem, és inkább éreztem az elmúlt közel fél évet egy aljas csalásnak, mint egy gyönyörű baráti kapcsolatnak. Új értelmet nyertek elmémben az átbeszélgetett éjszakák, a hajnalba nyúló házimozizások, vagy épp egy gyors reggeli kávé, ami aztán az unalmas napot is erősen bearanyozta. Jake volt egyszerre minden és mindenki, ami hiányzott az életemből. Ha úgy kívántam, hozzábújhattam és elalhattam a karjaiban. Mikor másra volt szükségem, akkor kiosztott, sőt ruhakritikusként járta velem sorra a plázákat, és tűrte azt a mérhetetlen hisztit, amit egy-egy shopping túra alatt kibocsátottam magamból. Egy átlag férfi tűréshatárát már vagy a harmadik percben kimerítettem volna, de ő órákig bírta mellettem. Mérhetetlenül hiányozni fog az életemből, de most, hogy tudom, hányadán állunk a dolgoknak, muszáj lezárni ezt a kapcsolatot. Nem fűlik hozzá a fogam, de épp ezért a fél évért cserébe kell megtennem. Nem hagyhatom, hogy reménykedjen, nem csaphatom be. Elvégre én még mindig Lorainne Elliott vagyok, és tudom, hogy ő sosem tenne ilyet. Nem játszadozna a hozzá közel álló emberek érzéseivel. Tehát ő sincs többé!

A futottak még kategóriába sorolhatnám azt a sok-sok jó munkakapcsolatot, amit a hónapok folyamán kiépítettem. Konkurens cégek, főnökök, mindenki, akikkel szemtől szemben olyan műmosolyokat eresztettem el, amikbe bele is fájdult az arcom. Nem volt olyan rendezvény, ahol legalább húsz ember nem jött volna oda hozzám, hogy gratuláljon. Most a telefont sem veszik fel, és az önéletrajzomra is csak ennyit mondanak: „Lor Elliott? Ismerem a csajt, épp most derült ki, hogy egy kurva!”

Egyetlen dolog van, ami valamelyest kárpótolt az életben. Az pedig nem más, mint a szombati show, ami az én igazgatásom nélkül éppolyan botrányba torkollott, amilyenben a magánéletem is, eggyel a nagy nap előtt. Marc Jacobs asszisztense megeresztett egy hívást, hogy sajnálja, ami történt, de biztosak benne, hogy ha ott lettem volna, mindez nem történhetett volna meg. Nos, ebben én is száz százalékig biztos vagyok. Imádom azt az érzést, amikor tudom, hogy az emberek nélkülem tehetetlenek! Charlotte most épp akkora pácban van, mint én, hiszen ő is nyilvánosan leégette magát, a szombati show miatt. Nem elég, hogy a ruhák összecserélődtek, rossz smink került fel a lányokra, a felirat sem stimmelt, és a bemondó el is esett a színpadon. Kész káosz volt, minden kritikus azt nyilatkozta, hogy többé nem pazarolja az idejét olyan rendezvényekre, amiket Charlotte rendez. Erre természetesen a nagyságos asszony dührohamot kapott, és egy ócska bárban matt részegre itta magát. A szemfüles fotósok pedig éppen el tudták kapni azt az örömteljes pillanatot, amikor kivágódott a bár ajtaján és orálisan könnyített magán. Kárörömtől ittas mosoly kíséretében nézegettem az újságot, ahol mindezek megjelentek, és a telefonom is csörögni kezdett. Mindenki – már akiknek felvettem – arról kérdezett, hogy miként dőlhetett dugába New York egyik legnagyobb divatbemutatója. Sajna mindenkinek azt kellett mondanom, hogy fogalmam sincs, hiszen pénteken közös megegyezéssel felmondtuk az irodával kötött szerződésem. Úgy látszik, kedves Charlotte, senki szemétsége nem maradhat büntetlenül!

De ez már mind a múlt, ami pedig a jelent illeti, nos, abban semmi káröröm nincs, csak tömény szenvedés és szégyen. Már a londoni emberek is ujjal mutogatnak rám, bár már megszoktam, hogy itthon a családom által sokkal ismertebb vagyok, mint a tengeren túli betondzsungelben. Ahogy a Westminster híd jobb szélén sétáltam, lelki szemeim előtt az elmúlt nap történései ismételten lejátszódtak. Olyan volt, mintha egy moziban ültem volna, csak épp magamban zajlódott. Nem is figyeltem arra, hogy a szél szinte az egész hajam az arcomba fújja, sőt arra sem, hogy szoknyámat itt-ott fellibbentette egy pillanatra. Szerencsére a szájfényemet már eltávolítottam ajkaimról, így legalább ragadni nem fogok. Miután a harmadik embernek is majdnem nekimentem, és már-már szitkozódni kezdtek mögöttem, úgy döntöttem, hogy megállok. Rátámaszkodtam az erős, zöldes színű korlátra, és némán bámultam, ahogy a Temze folydogál alattam. Épp olyan békés volt, amilyennek én is mutattam magam. Persze, az én esetemben ez csupán látszat volt. Belülről majd szétfeszítettek a zavarodott érzések, a csalódás és a szomorúság. Legszívesebben dühöngtem, ordítottam volna, de nem tehettem. Ez Anglia, édesem, itt még kimértebbnek kell lennem, mint New Yorkban! Éppen indultam volna, de megéreztem, ahogyan a táskám mélyén a mobiltelefonom eszeveszett rezgésbe kezd. Gyors mozdulattal, a sietéstől kapkodva, remegő kézzel halásztam ki a készüléket, majd gondolkodás nélkül a fülemhez emeltem.

- Igen anya? – kérdeztem, és próbáltam a hangomból mindenfajta gúnyt száműzni. Elvégre bármit is tett, mindig az anyám marad.

- Csak azért hívlak, hogy megmondjam, rendeztem a számlád a Ritzben. Holnap reggel tízig el kell hagynod a szállodát – darálta egy szuszra. Furcsa volt ilyen zaklatottnak hallani, hiszen ő mindig olyan, mint egy jégcsap. Nyugodt, megfontolt, halk. Nos, most egyáltalán nem ilyen.

- Gondolom, most azt várod, hogy megköszönjem – sóhajtottam, majd átvettem a másik kezembe a telefonom. – A ma reggeli történtek után úgy gondolom, nincs semmi olyan nyomós ok, ami miatt hálásnak kéne lennem neked.

- Az anyád vagyok – üvöltött bele a telefonba. – Hogy a fenébe nem kéne hálásnak lenned? Felneveltelek, mindig megvolt mindened! Nem is éretem, hogyan merészelsz ilyen hangnemet megengedni velem szemben! – sikítozott magában, én pedig vártam, hogy letegye a telefont, mielőtt még visszaüvöltenék neki.

- Tudod, az a gondom, hogy nem én felejtettem el, hogy van egy anyám. Te voltál az, aki megtagadtál, ennél fogva én nem tartozom neked semmivel. Saját magad írtad le a papírra, hogy nem vagyok többé a lányod. Én magam nem értem, hogy mit vársz még – próbáltam a szokásosnál nem hangosabban beszélni, de nem igazán jött össze. – Még azzal sem tiszteltél meg, hogy szemtől-szemben vágj ki az életedből, csak egy nyomorult levelet hagytál. Ezért utaztam egy napon keresztül, hogy aztán olvashassak tőled öt sort. Szerintem ezt a beszélgetést itt és most abba kéne hagynunk!

- Jól látod – mondta, majd lecsapta a telefont egyidejűleg velem.

A dühtől szinte annyira köd borult az elmémre, hogy kis híján a Temzébe vágtam a saját mobilom. Ehelyett félúton megállítottam a mozdulatot, és inkább a táskám mélyére csúsztattam. Most már tudjátok, hogy mire fel ez a sok idegesség. A saját anyám dobott ki a cikk miatt a házából, sőt az egész életéből. Persze a teljes idegösszeroppanáshoz azt is tudnotok kell, hogy éppen ő küldött nekem két napja egy repülőjegyet. Azt írta mellé, hogy szeretné, ha meglátogatnám. Nos, én a családi látogatást kissé másképp képzeltem, de mint láthatjuk, még mindig tud meglepetéseket okozni. Miután megkért levélben, hogy távozzak a házából, mire ő hazaér, telefont ragadtam, és néhány obszcén szó kíséretében elmagyaráztam neki, hogy a következő gépem csak holnap jön, így villámsebességgel foglaljon nekem egy szobát a Ritz-ben. Meg is tette, ezt már nem utasíthatta vissza. Mire a taxi a hotel elé gördült, már az egész személyzet tudta, hogy jövök. Úgy ugráltak körbe, mintha valami szupersztár lennék, így rájuk tukmáltam az összes bőröndöm, és hagytam, hogy egészen a nappali közepéig cipeljék. Merthogy a lakosztályhoz az is tartozott, ami a negyedik emeleten terült el, teljes pompával és fényűzéssel tarkítva. Hiába a nehéz luxus, nem tudtam ellenállni London hívogató fényeinek, így rögtön a lepakolás után nyakamba vettem a várost. Először az Oxford Street-re látogattam el, ahol beújítottam néhány új rongyot a Pepe Jeans-ből és megejtettem egy könnyed kávézást a pláza felső szintjén található Starbucksban. Ezek után buszra szálltam – ami tőlem nem megszokott – és egészen a Westminsterig meg sem álltam. Ott aztán néhány perc séta után a Big Benhez értem, majd azt megkerülve jutottam el arra a bizonyos hídra, ahol a telefonhívást kaptam.

Miután a telefonom eltűnt a szemem elől, úgy döntöttem, hogy megválok néhány olyan dologtól, ami a családomra emlékeztet. Kezdtem a sort a nyakamban lógó fehérarany lánccal, ami végén a családom ősrégi címerének miniatűrje található. Egy kézzel bontottam ki a bonyolult kapcsot, így az ékszer immáron a tenyeremben volt. Behunytam a szemem, és a Temze fölé emeltem, majd úgy, mintha csak épp egy rózsaszirmot engednék szabadjára, kicsúsztattam a kezemből. Nem bírtam tovább, így kinyitottam a szemem, és néztem, ahogy egy kis csobbanás után eltűnik a folyó rengetegében. Így tettem aztán a gyűrűmmel is, amit anyámtól kaptam a tizennyolcadik születésnapom alkalmából még évekkel ezelőtt. Sosem vettem le azt a gyűrűt, most mégis úgy döntöttem, hogy könnyes búcsút veszek tőle. Idő közben London fölé sűrű esőfelhők gyűltek, ami aztán egy igazi, hamisíthatatlan angol záport hozott magával. Nem volt nálam esernyő, de nem igazán érdekelt különösebben, hogy bőrig ázok. Sokkal jobban izgatott az, hogy a gyűrűm is nemsokára a folyóban fog úszkálni. Utoljára megnéztem, az apró ékszert, majd azt is elengedtem, és figyeltem, ahogy elnyelik a hullámok.

- Mi ez az ékszer-sztriptíz? – kérdezte egy túlságosan ismerős hang tőlem, majd éreztem, hogy az esőcseppek nem csapódnak tovább a bőrömhöz. Magam fölé néztem, és egy fekete esernyőt találtam ott. Gyorsan száznyolcvan fokos fordulatot vettem, és szembe találtam magam egykori kedvesemmel. Ben még most is úgy nézett ki, mintha csak huszonkettő lenne, pedig az idő már igencsak eljárt alatta. Néhány év, és bizony meglesz neki az a bizonyos harmadik iksz, ami után már a hollywoodi filmsztároknak kötelező botox kezelésre járniuk.

- Benjamin – mondtam elhűlve, és éreztem, hogy megszédülök. Szerencse, hogy hátulról megtartott a híd, máskülönben biztosan hanyatt vágódtam volna, vagy rosszabbik esetben be a folyóba. – Nem hiszem el!

- Én sem – mosolyodott el gyermeki őszinteséggel. – Sosem hittem volna, hogy látlak többé. Úr Isten, Lor, csak most fogom fel, hogy mennyire hiányoztál – mondta, majd fittyet hányva az esernyőre karjait a derekamra csúsztatta, és olyan erősen ölelt, hogy egy pillanatra azt hittem, fűző van rajtam.

- Nem is tudom, mit mondhatnék, Benjamin – nyögtem, miközben próbáltam szabadulni a lélegzetelállító helyzetből. – Örülök, hogy látlak! Minden ellenére, nagyon-nagyon örülök!

- Tudod, hogy csak az anyám szólít Benjamin néven – fintorodott el, miközben észrevétlen az egyik kezét még mindig a derekamon pihentette. – Emlékszel még, hogyan reagáltam erre?

- Hát persze – húztam el a szám. – Úgy, hogy egy napig Lorainne Catherine Elliott-Warwick néven szólítottál. Mire végigmondtad, el is felejtetted azt, hogy valójában miért is szóltál hozzám!

- Sosem értettem, hogy miért van ennyi neved – esett gondolkodóba Ben. – Mindig csak a Lorainne-t használtad. Pedig mekkora poén lett volna egy bulin a teljes neveddel bemutatkoznod. Valószínűleg egyetlen egy pasi sem jegyezte volna meg a neved – mosolyodott el.

- Te sem – néztem rá gúnyosan, és egy kicsit hátrébb léptem. Már amennyire a híd széle ezt engedélyezte. Idegesített, hogy belépett a privát szférámba, és onnan nem is szándékozik eltávozni, így muszáj voltam lépni. – Amúgy pedig te is tudod, hogy anyám mindenáron be akart juttatni a Buckingham palotába. Ott pedig tudod, hogy ha valakinek csak két neve van, az már a ciki kategória.

- Emlékszem – nevette el magát. – Családi ebéden ültünk, amikor kioktatott téged, és nyíltan megmondta, hogy vehetnél példát a Davy-lányról. Teljesen elfehéredtél.

- De te még nálam is jobban – mutattam rá gonoszan az egyik ujjammal. – Mindig azt hitted, hogy anyám szerint nem vagy elég jó hozzám.

És ekkor kezdetét vette egy túlságosan hosszú, túlságosan a múltban vájkáló szarkasztikus, ám annál viccesebb beszélgetés. Utamat immáron nem egyedül jártam, Ben is csatlakozott hozzám. Miután mindkettőnk családját kibeszéltük, és fényt derítettem a szörnyű titkomra, miszerint édesanyám kiadta az utam. Ez kellett ahhoz, hogy végre könnyedebb témákról is szót tudtunk ejteni. Ben pedig pontosan olyan volt, amilyen akkor régen. Tiszta, hófehér bőre kissé le volt pirulva, szája percenként pimasz mosolyra húzódott. Még mindig azt a gyermeki őszinteséget láttam a szemeiben, amivel egykoron az orromnál fogva tudott vezetni, mert a mi történetünk sem volt éppen happy end.

2008 tavaszán kezdődött minden. Ben már két éve igen nagy népszerűségnek örvendett a lányok körében, ugyanis színművészetire járt, ahonnan aztán színházakba, és egyenesen a mozivászonra került. Mesterei kivételes tehetségnek tartották, így egyre több és több szerepet kapott. Egyszerre forgatott a stúdióban, és próbált színházakban. Furcsa módon ez teljesen betelítette az idejét, ennek ellenére is néha napján eljárt szórakozni. Úgy történhetett meg az, hogy egy gyönyörű éjszakán enyhén szalonspicces állapotban egy Mahiki nevű klubban leöntöttem két egész pohár Pina Colada-val.

***

Ott álltam, matt részegen, ledermedve. Mintha egy pillanat alatt az alkohol hatása elpárolgott volna, látásom kitisztult, a szédülés megszűnt. Ő pedig csak bámult rám, kissé bosszús volt, amit meg is érettem, hiszen egy igen elegáns és valószínűleg drága zakót öntöttem le a koktéllal. A mosoly teljes egészében lefagyott az arcomról, ahogy sötét tekintete az enyémbe fúródott. Éreztem, hogy libabőrössé várok, szabályosan megborzongtam. Hirtelen megszűnt a zene, nem vakítottak a fények, csak és kizárólag őt láttam magam előtt. Kicsit érzelgősnek tűnik ugyan, de így volt. Szerelem, méghozzá első látásra.

- Nagyon sajnálom – fogtam a fejem, és lehajoltam, hogy felszedjem a poharakat. A ruhám egy kissé elcsúszott rajtam, nem éppen hajolgatásra és takarításra volt tervezve. Idő közben sikerült magamra is öntenem néhány cseppecskét a sárga italból, amitől igencsak elkezdtem szidni az eget.

- Az én hibám volt, nem figyeltem – mondta és leguggolt mellém. Időközben a táskám is kiborult, így immáron az italba pottyant rúzsokat és a telefonomat mentettük. – Nahát, ezt jól elintézted magadnak!

- Ez a formám – sóhajtottam, majd előkaptam egy zsepit és megpróbáltam megfosztani az édeskés italtól a dolgaimat. – Még a telefonom is elázott, meg kis híján mindenem. Azt hiszem, ennek az éjszakának most lesz vége.

- Nekem még jóformán el sem kezdődött, de nem igazán lennék menő egy ekkora folttal a hátamon – nevetett, és az előbbi bosszúság eltűnni látszott arcáról. Egyetlen egy gondolat volt a fejemben: Ez az ember most biztosan azon röhög, hogy mekkora szerencsétlen vagyok! Észre sem vettem, hogy idő közben már én is vele együtt nevettem.

Miután már mindketten felkeltünk a földről és épp kárfelméréssel voltunk elfoglalva, megjelent Heather. Bent régi ismerősként köszöntötte egy jókora öleléssel, én pedig csak álltam, és néztem mint a moziban. Mikor Heath észrevett, és végignézett mindkettőnk ruháján, önfeledt kacagásba kezdett.

- Nahát, ti jól összegabalyodtatok. Hat fontom veszett kárba, ugye? – kérdezte, miközben az üres poharakat pásztázta.

- Nagyon sajnálom – néztem rá bocsánatkérően, de tudtam, hogy neki a pénz nem jelent semmit. Megveregette a vállam, és hirtelen ismét egy törpének éreztem magam. Heather különösen magas lány, talán ezért is modell. Ben sem épp a legalacsonyabb pasas, akivel találkoztam, és az én 168 centim hirtelen igencsak gyatrának tűnt mellettük. – Úgy érzem, mintha a kistesód lennék. Ne csinálj ilyeneket!

- Hát leittad magad, hugica? Irány haza, és öltözz át! És vidd magaddal Benjamint is, úgy látom ő is úgy iszik, mint egy malac – vihogott Heather, mire idegesen fújtatva elrohantam mellette, miután a két poharat a kezébe nyomtam. Mi ez, ha nem megszégyenítés?

Fél perc vágtatás után a klub előtt találtam magam. Esett az eső, mint mindig. Blézerem egyetlen gombját sietősen húztam össze magamon, ráadásul egy éppen arra járó autó úgy döntött, hogy kipróbálja, milyen érzés az, amikor a legnagyobb pocsolyába gázol bele. Láttam, hogy mire készül, de leblokkoltam, így meg sem tudtam mozdulni. Csak azt éreztem, hogy valaki hátulról elkap és beránt egy oszlop mögé. Csak sikkantottam, azt is csak fél hangerőn, sőt még kapálózni sem volt időm.

- Nyugi – hallottam meg Ben hangját, majd tudatosult bennem, hogy ő volt az, aki elrántott a kocsi, és a körülötte lévő vízesés elől. Hátam nekicsapódott a falnak, miközben előröl Ben súlya nehezedett rám. Kezei görcsösen szorították a csuklóimat, miközben én az ijedtségtől szinte levegőhöz sem jutottam. A kocsi elment mellettünk, és még így is kaptunk a vízből a nyakunkra. Pontosabban Ben kapott csak, mert előttem állt, így szinte teljesen száraz maradtam, leszámítva az esőt, és a koktélt.

- Uram Atyám! Muszáj volt rám hozni a frászt? – kérdeztem zihálva, miközben próbáltam elszabadulni a faltól.

- Nem állt szándékomban, elhiheted, csak az a rohadt kocsi. Azt hittem, hogy el fog ütni – mondta ő is szakadozottan, mire felhúzott szemöldökkel néztem rá. – Láttam, hogy leblokkoltál, ne is tagadd!

- Nem tagadom – hajtottam le a fejem, majd oldalra léptem, így kiszabadultam az ideiglenes börtönömből. – Azt hiszem, most haza kéne mennem.

- Igen, nekem is – motyogta. – Taxival mész?

- Jobb ötlet híján igen – mondtam, és elkezdtem tárcsázni a taxi társaság számát. Ben némán állt mellettem, nem is értettem, mire vár.

- Jó estét! Szeretnék egy taxit kérni a Mahiki klub elé – kezdtem bele, majd bediktáltam a címet. Ígéretük szerint öt percen belül itt lesznek. Nos, addig én kétszer jéggé fagyok az esőben.

- Merre laksz? – kérdezte hirtelen Ben, amitől úgy meglepődtem, hogy szólni sem tudtam. – Vagy semmi közöm hozzá? – folytatta mosolyogva.

- Kensington Road – mondtam zavarodottan, mire ismételten csak a mosolyt kaptam.

- Én a Victoria Roadon, ami, ha jól tudom, éppen keresztezi a Kensingtont. – mondta elgondolkodva. Szinte minden arcizma összehúzódott, furcsa fintorba rándult.

- Igen, azt hiszem, pont egy sarokra van tőlünk – mondtam zavarodottan.

- Akkor szerintem semmi szükség két taxit rendelni.

Hát nem bepofátlankodott a taximba? Ha még ez nem lett volna elég, magyarázott nekem. Ledarálta tíz perc alatt az egész életét, hogy imádja a munkáját és csak nagyon ritkán szórakozik, de akkor nem találja el a mértéket. Megtudtam az egész családja történetét, azt is, hogy szerepet kapott a Narnia második részében, méghozzá az egyik legjobbat. Hogy őszinte legyek, nem igazán figyeltem rá. Sokkal inkább az kötött le, hogy a vonásait, az arcát vagy épp a szemeit bámuljam. Ahogyan beszélt, gesztikulált, teljesen színpadra illő volt. Én pedig csak néztem, és próbáltam minden fajta olyan vágyálmot kitörölni a fejemből, ahol mi kettesben vagyunk. Főleg azokat a gondolatokat, amelyekben elképzeltem, milyen lehet az érintése, a csókjai, milyen amikor szeret. Muszáj volt ezeket a képzelgéseket kiűznöm magamból, mert már szemet tűnt neki is, hogy fél percenként kipirul az arcom. Ahogy elhallgatott, én pedig az ablak felé fordultam, ezek a bűnös dolgok ismételten befészkelték magukat a gondolataimba. Szinte éreztem, ahogyan kezeit a derekam köré fonja, majd közelebb húz magához, az ajkai az enyémhez érnek.... elég!

Kinyitottam a szemem, feljebb csúsztam az ülésen, kihúztam magam, és próbáltam rendezni a vonásaimat, és tudomást sem venni arról, hogy Ben parfümje teljesen belengi az egész kocsit. Furcsa, édeskés illata volt, én pedig alig bírtam türtőztetni magam. Legszívesebben áthajoltam volna az ülésen, és magamba szívtam volna olyan töményen, ahogy sem lehet, de emlékeztettem magam, hogy úrinő vagyok, és nem teszek ilyet. Mire a házunk elé ért a taxi, én fejben ismételten teljesen máshol jártam. Bennek szinte fel kellett ráznia, hogy magamhoz térjek.

- Megérkeztünk - mondta elnézően, majd kipattant az autóból. Sóhajtva kaptam magamra a blézerem, direkt kissé lassabban, mint szokásom. Vártam, hogy elmenjen, de nem tette. Ehelyett megkerülte a taxit, és kinyitotta előttem az ajtót. Majdnem ki is estem rajta, de végül megálltam a két gyenge lábamon, és egy erőtlen mosolyt küldtem felé. Természetesen ő rendezte az utazás költségeit, de megbeszéltük, hogy visszafelé én leszek a soros. Az ajtó előtt köszöntünk el egymástól abban megegyezve, hogy fél óra múlva ugyanitt találkozunk. Két gyors puszi után útjára is indult, én pedig képtelen voltam megállni, hogy utána ne nézzek. Szinte futva igyekezett a kereszteződés felé, és nagy szerencsétlenségemre éppen akkor ő is megfordult, amikor én felé fordítottam a tekintetem.

Zavarban, és kétségek között csaptam be magam mögött az ajtót, majd belevetettem magam a túlméretezett gardróbom rejtekébe. Valami kirívóan csinosat akartam keresni, és talán még magamnak is féltem bevallani, hogy mindezt Ben miatt tettem. Tetszeni akartam neki, azt akartam, hogy felfigyeljen rám. Megigazítottam a sminkem, és illatfelhőt varázsoltam magam köré. Mikor elkészültem, az órára néztem, és még mindig volt tíz percem a viszontlátásig. Úgy ültem az ágyam szélén, mint egy szorongó tinédzser az első randi előtt. Tördeltem a kezem, fél percenként pillantottam, hol az órára, hol a tükörre. Még a hajsütőt is beüzemeltem, hogy felfrissítsem a hajamból igencsak kikopni látszó hullámokat. Miután varázsoltam néhány friss loknit, erősen lelakkoztam. Ezek után ismételten magamra öntöttem a parfümös polcot, majd hangyalépésben a kijárat felé indultam.

Egy perc késéssel értem le a bejárat elé, ahol megláttam őt. A falnak volt támaszkodva, és az óráját nézte, nem vett észre. Borzasztóan zavarban voltam, még az is megfordult a fejemben, hogy visszarohanok a lakásba, és magamra zárom az ajtót. Végül mégis csak erőt vettem magamon, és bizonytalan léptekkel odasétáltam mellé.

- Nem jött még a taxi? - kérdeztem mosolyogva, ami igazán erőltetettnek tűnt, legalábbis belülről, magamban ezt éreztem.

- Nem, pedig már itt kéne lennie - sóhajtott. Csak ezek után emelte rám a tekintetét. - Wow!

Szemei kikerekedtek, hirtelen hebegni-habogni kezdett. Szemeiben olyan őszinte meglepődés volt, amitől pipacsvörössé váltam. Hogy rövidre fogjuk a történetet, visszamentünk a klubba, ki-ki a saját társaságához. Néhány asztal választott el minket, meg egy kisebb tömeg, de ennek ellenére is percenként sikerült összenéznünk. Ilyenkor mindig elmosolyodtunk, és gyorsan elfordítottuk a fejünket, olyanok voltunk, mint a kisgyerekek. Heather, mint valami követ, rohangált a két asztal között, majd egyszer rávett arra, hogy csatlakozzak én is hozzá. Nem voltam biztos abban, hogy jó ötlet lenne-e velük mulatni, aztán néhány perc unszolás után beleegyeztem. Három Mojito és közel két óra után már együtt léptünk ki a Mahiki ajtaján. Ismételten úgy döntöttünk, hogy egy taxival utazunk, ott pedig megtört a jég. Ne gondoljatok semmi rosszra, nem estünk egymásnak, csak elkezdődött valami, ami aztán hetekkel később egy kapcsolattá fejlődött.

- Rendben, akkor majd hívlak – morogta, miközben próbálta az idegességét leplezni. Nem akartam, hogy lássa, mennyire örülök annak, hogy kezdeményezett, így megpróbáltam pókerarcot vágni, de valahogyan nem bírtam megálljt parancsolni az arcizmaimnak.

- Oké – játszottam a táskámmal, miközben a kulcs után kutattam. Ben se szó, se beszéd eltűnt. Homlokráncolva néztem utána, és egyszerűen nem értettem, hogy miért nem volt képes legalább egy hellót kinyögni köszönésképp. Úgy éreztem, hogy a hirtelen magány homlokegyenest fejbecsapott.

Épp mikor elfordítottam a kulcsom a zárban, lépteket hallottam a hátam mögött. Eléggé félős vagyok, így próbáltam mindent kétszeres gyorsasággal csinálni, hogy néhány másodperccel később már az otthon védelmező falai vegyenek körül.

- Lor, várj! – hallottam meg Ben hangját, mire teljesen lefagytam. Lassan fordultam hátra, és kérdőn néztem rá. – Ráérsz holnap délután?

- Szerintem igen – gondolkodtam el. Tudtam, hogyha netán valami dolgom lett volna, azt is olyan nemes egyszerűséggel lemondom. – Miért?

- Csinálhatnánk valamit – mondta, de a hanglejtése inkább kérdésre hajazott. – Mondjuk… nem tudom. Akármit. Van kedved hozzá?

- Persze, az nagyszerű lenne – mosolyodtam el.

- Akkor…holnap kereslek. Jó éjt! – mondta, és egy ellenállhatatlan mosoly után ismét elindult, és úgy tűnt, ezúttal már nem fog visszafordulni.

***

- És milyen az élet New Yorkban? – kérdezte őszinte érdeklődéssel, miközben egyensúlyozni próbált fölöttünk az esernyőjével. – Mindenhova sárga taxival jársz, és a Central Parkba jársz futni?

- Pontosan – nevettem. – Mindenki azt csinálja, amit én. Van gyorskaja, sok-sok autó, magas épületek, és tömérdek lehetőség arra, hogy kitűnj az átlagemberek közül. Vedd ezt jó és rossz értelemben is.

- Hányadik emeleten is laksz? Úgy tudom, legalábbis Heather elmondása szerint igencsak magaslati levegőt szívsz – viccelődött, miközben befordultunk egy kisebb utcába, ami azért valamennyire szélvédettebb volt, mint a Temze part.

- A negyvenediken… még kimondani is sok – sóhajtottam, majd kitettem a kezem az esernyő alól, hogy megnézzem, esik-e még. – Igazából az élet mindenhol ugyanolyan. Csak ott kicsit kevesebb az eső, de itt is elállni látszik.

- Hova tűnt a fene nagy tériszonyod? – kérdezte gúnyosan, mire csak megvontam a vállam.

Még magamnak is féltem bevallani, de Ben közelségére a szívem ismételten irdatlan tempóban kezdett kalapálni. Nem tudom, hogy csak a múltra való tekintettel, vagy érzek-e még iránta valamit. Szó mi szó, egy évet nem lehet csak úgy kitörölni az ember emlékezetéből. Szerettem őt, úgy, ahogy embert az előtt és az után sem soha. De az élet nem áll meg, hiszen fiatal vagyok, rengeteg lehetőségem van arra, hogy ismételten valaki elcsavarja a naiv fejem. Már csak az a kérdés, hogy akarom-e egyáltalán, hogy valaki ismételten ekkora szerepet játsszon az életemben, hisz hiába az a tömérdek szép emlék, ennek ellenére kettőnk rózsája dugig volt tövisekkel. Talán csak ügyetlen voltam, vagy meggondolatlan, de mindig tövisekbe ütköztem, amik igencsak fájó sebeket okoztak. Ahogyan teltek a percek Ben társaságában, azt láttam rajta, hogy nem csak én sebeztem meg magam a tüskékkel, ő is kapott belőlük rendesen, csak az erősebbik nem jobban tudja leplezni, mit is érez valójában.

- És milyen a Ritz királyi lakosztálya? – kérdezte vigyorogva, én pedig felidéztem a bennem lévő alig két órás képet.

- A fürdő határozottan tágas és kényelmes. Isteni jó órákat töltöttem a kádban, teljesen ellazít – nyújtózkodtam, és nagy hirtelenjében visszavágytam oda. – De héj! Pont te kérdezed? Emlékeim szerint anno jártunk ott.

- Igen, az évfordulónkon – nevetett. – Nekem arról a fürdőszobáról teljesen más jut eszembe.

- Emlékszem. Azt hiszem, pontosan értem, hogy mire célzol – mondtam kissé elpirulva, és elmémbe úsztak az említett este igencsak pikáns emlékképei.

Ezek után szerintem senki nincs meglepve, ha azt mondom, legalább egy perces néma csend ütötte fel a fejét közöttünk. Utunk egy kis vendéglőbe vezetett, ahol aztán rögtön a rendelés után sűrű bocsánatkérések közepette a mosdóba távoztam. Minden dolgomat az asztalnál hagytam, így a sminkemet sem tudtam megigazítani. Erre igazából csak akkor jöttem rá, mikor már a tükör előtt álltam. Megmostam hideg vízzel az arcom, majd az ott talált papírtörlővel próbáltam felitatni a vizet róla, miután a lefolyt szemfestékemet is eltávolítottam. A tükörképem furcsán nézett rám. Ismételten annak a lánynak éreztem magam, aki itt voltam, és aki soha többé nem leszek már. Mindenesetre elégedett voltam, nem is tudtam volna jobbra tervezni ezt a napot. Ismételten megmutatkozott, hogy mennyivel értékesebb, ha a dolgok csak úgy spontán következnek be, és nem tervezzük meg előre őket. Legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy ezt a napot éppen vele töltöm.

Mikor végeztem a nagy semmivel, és az asztalunk felé tartottam, furcsa dologra lettem figyelmes. Ben telefonált, de a saját készüléke – ami nem mellesleg egy fehér iPhone volt – ki volt rakva maga elé az asztalra. Miután tovább nézelődtem, észrevettem, hogy az enyém bizony eltűnt, így hát okos kislány lévén gyorsan átláttam a helyzetet.

- Á, már meg is érkezett – mosolyodott el Ben, majd átnyújtotta nekem a telefonom. – Valami Chace keres, azt mondja fontos!

******

Köszönöm, hogy elolvastátok! Hamarosan közzéteszem a fejezethez kapcsolódó galériát is, úgyhogy a napokban érdemes visszalátogatni. Nem beszélve arról, hogy nem sokára jön a First Love II. ahol egy kissé mélyebb betekintést is nyerhetünk Lor és Ben közös napjaiba. :)

6. FEJEZET - THE TRUTH HURTS...

”You can't play on broken strings
You can't feel anything that your heart don't want to feel
I can't tell you something that ain't real..."
(James Morrison - Broken Strings)

- Nahát, neked még hátul is van szemed – mosolyodott el, majd ismét önállósította magát, és kényelmesen elnyújtózott a kanapén. Az én kanapémon! Arcom önkénytelenül is fintorba rándult, és felfújtam magam, mint egy pulyka. Nem tudtam, hogyan kezeljem a helyzetet, sőt visszafogni is képtelen voltam magam. Hol van ilyenkor az a kimért jégkirálynő, ami valójában vagyok? Sosem értettem, hogy mikor Chace a közelben van, miért nem tudok uralkodni magamon. Rossz hatással van rám, az már egyszer biztos.

- Nem kértem, hogy foglalj helyet – néztem rá szúrós szemekkel, mire arca elkomorodott, felhúzta a szemöldökét. Míg rendeztem a vonásaim, megpróbáltam a továbbiakban mellőzni az idióta fejeket. Tudom magamról, sajnos, hogy mikor csinálom ezt. Amikor sírnom kell. És ez most pontosan az a pillanat, amikor nagyon kéne, de visszafogom, vagy legalábbis nagyon próbálkozom. Viszont azzal is pontosan tisztában vagyok, hogy ha már grimaszolok, előbb-utóbb az a bizonyos mécses visszavonhatatlanul el fog törni. És akkor bizony megnézhetem magam. Néhány perc, és úgy fogok bőgni, mint egy hisztis liba. Nagy, krokodilkönnyekkel.

- Figyelj Lor, én tényleg nem tudtam… – kezdett bele a magyarázkodásba, én pedig könyörögtem magamban, hogy többet ne szólaljon meg. Ne magyarázkodjon, semmit nem ér vele el, hiszen minden szó hazugság. Még hogy ő nem tudna róla. Inkább ne hozza fel a témát. Inkább tűnjön el. Keljen fel a kanapéról, és egyetlen szó nélkül sétáljon ki! Most!

- Nem tudtad – suttogtam a dühöngés helyett, és ujjaimat a halántékomhoz szorítottam. Rákönyököltem a térdeimre, és bámultam az egyenletes sötétbarna, tömör fa padlót. Úgy csillogott, mintha épp most fényezték volna. Úgy, ahogyan az én büszkeségem, és erkölcsöm sosem fog. Egyetlen egy folt sem volt rajta, noha már annyiszor átgyalogoltam rajta. Hányszor csúsztattam végig a cipőim éles sarkát, és mégsem látszik semmi, ami arra utalna, hogy romlott a minősége. Én miért nem lehetek ilyen?

- Szerinted, ha tudtam volna, nem akadályozom meg? Fogalmam sem volt róla, hogy mire készül. Semmi előjele nem volt – sóhajtott, majd arcát a kezébe temette. Borzasztó érzésem támadt, egy pillanatra valami megmozdult bennem. Talán elkezdtem hinni neki, vagyis az őszinteség apró szikrája megjelent. Nem tudom, azt viszont biztosra veszem, hogy egy pillanatra saját magamat láttam benne. Éreztem, hogy vádolja magát, de nem lehettem biztos abban, hogy nem színészkedik. Hiszen az annyira jól megy neki, elvégre ő Nathaniel Archibald. Gyakorlott ebben a témában. Én pedig nem szeretnék bedőlni neki.

- Hogyan is tudhattál volna róla, mikor egy nap húsz órát minimum együtt vagytok, a másik négyben pedig mindketten alszotok – mondtam ki hangosan, de meg is bántam. Tudtam, hogy nem kellett volna megszólalnom, mert így már semmi nem állíthatja meg kitörni készülő könnyeimet. Úgy tettem én is, ahogyan Chace, lehajtottam a fejem. Kínos volt minden egyes együtt eltöltött pillanat. A szégyentől süllyedtem, akárhányszor eszembe jutott az az éjszaka, ami valójában eszembe sem juthat, hiszen nincs igazán sok emlékem róla. Én magam sem tudom, hogy mi történt, de már fél Manhattan ezen csámcsog. Mi ez, ha nem igazságtalanság?

- Azért ugye tudod, hogy rá is szolgáltál egy kicsit? – kérdezte félszegen. – Amit tegnap műveltél Eddel, az nem éppen volt úrilányhoz méltó. Tudod, hogy milyen! Addig nem áll le, amíg bosszút nem áll...

- Nem hallgatom ezt tovább - suttogtam, hiszen a visszafojtott sírástól hang sem jött ki a torkomon. Felpattantam, majd a lehető legangolosabban a konyhába távoztam. Nagyon reménykedtem abban, hogy Chace nem jön utánam. Nem tudtam tovább tartani magam, a mosogató szélére támaszkodva próbáltam lenyugodni. Ujjaim teljesen elfehéredtek, ahogyan szorítottam a kagyló szélét, lehajtott fejjel. Éreztem, hogy a hajam egyszerűen a kezemre omlik, de nem volt erőm megigazítani.

Némán álltam, összeszorított szemmel és szájjal, hogy még véletlen egy nyekkenés se törhessen ki belőlem. Éreztem, ahogyan először a lábaim, majd a kezem, amin támaszkodtam, remegni kezdett. Pattanásig feszült idegekkel álltam ott, és tudtam, ha most nem üvöltök fel, menten elájulok. Lábaim lassan kezdték felmondani a szolgálatot, és önkénytelenül is térdre estem. Ekkor hallottam meg Chace lépteit, majd az árnyéka is beúszott a látókörömbe. Gyorsan megigazítottam a hajam, és felkeltem a padlóról. Úgy tettem, mintha csak a karkötőm esett volna le rólam. Megtöröltem a szemem, majd megengedtem a vizet. Megmagyarázhatatlan volt, hogy miként párolgott el minden gyengeségem egy szempillantás alatt. Meglepődtem, de magamban büszke is voltam magamra, és ez a mondat fogalmazódott meg bennem: Ez az Lor, jól bírod a strapát!

Chace időközben mellém telepedett, háttal nekidőlt a konyhapultnak, és idegesítően pásztázni kezdett. Figyelemmel kísérte minden egyes mozdulatomat, amitől zavarba jöttem. Szipogtam, elfordultam tőle, pakolászni kezdtem, de ez egy cseppet sem zavarta őt. Engem viszont annál inkább!

- Nem csak az a bajod, hogy Ed ezt nyilatkozta. Látom, hogy van itt valami más is – mondta karba tett kézzel, majd némán várta a válaszom. Még jobban zavarba jöttem, hiszen nem szoktam meg azt, hogy valaki ennyire átlát rajtam. Sosem voltam senki számára nyitott könyv, számára sem lehetek. Úgy éreztem magam, mint egykoron a pszichológusnál. Igaz, öt hónapja nem voltam már nála, az előtt is két alkalommal, de az is pontosan ugyanilyen volt. Idegesítő kérdések, amikre semmi kedvem válaszolni, és mégis megteszem. Hogy miért? Mert kikívánkozik belőlem. El akarom mondani, azt akarom, hogy megértsen. De miért pont ő érezne velem együtt?

- Valóban nem – sóhajtottam, majd mikor az utolsó szekrényt is becsuktam, egyenesen Chace szemébe néztem. – Sajnos ma reggel kirúgtak a munkahelyemről. Azt hiszem, az okát nem kell megmagyaráznom. Rá pedig fél perccel megjelent Jessica és kegyelemdöfésként akkora balhét rendezett a munkatársaim előtt – bocsánat, a volt munkatársaim előtt- , hogy egyenesen ki kellett menekülnöm az irodából. Mindezek után az egyetlen barátomnak hitt embertől megkaptam, hogy magamnak csináltam a bajt, és ha tudtam a rúdnál rázni a seggem, ezt is meg tudom oldani egyedül. Tökéletesen elintéztétek az életemet néhány óra alatt. Nagyon szépen köszönöm! – fejeztem be a monológomat, és elfutottam mellette, majd hangosan bevágtam a szobaajtót magam mögött. Olyan voltam, mint egy hisztis kislány, de, úgy érzem, minden jogom megvolt hozzá.

Chace épp olyan vehemenciával követett, ahogyan faképnél hagytam. A bevágott ajtót teljes erejéből tépte ki, és elkapta a karom. Egy pillanatra megrémültem tőle, szemében valami őrült csillogást láttam. Fogalmam sem volt arról, hogy mi válthatta ki ezt belőle, de tényleg összerezzentem.

- Ez fáj – mondtam el-elcsukló hangon, mire úgy engedett el, mintha megégette volna magát. Ráncolta a homlokát, össze-vissza futtatta a szemét, úgy tűnt, valami nagyon feldühíthette. Kereste a szavakat, amit aztán rögtön meg is talált. Mégis olyan nehéz volt kimondania.

- Jessica nálad volt? A munkahelyeden? – kérdezte dühödten, mire nem mertem mást tenni, csak bólintottam. Chace szemei teljesen összeszűkültek. Ijesztően festett. Hogyan is mernék így ellentmondani neki? – És ehhez volt valami köze Stephnek is? Ő vitte oda?

- Minden bizonnyal – vontam meg a vállam és próbáltam a helyzethez képest nyugodt maradni. Nem értettem, hogy miért olyan fontos neki, hogy néhány liba patáliát csinált az irodában. Majd rájöttem, hogy Stephanie a barátnője, és korrigáltam egy kicsit a dolgokat. – Legalábbis azt hiszem. Ők ”legjobb barik” – mutattam a kezemmel az idézőjeleket – Nem?

- Túlságosan jó barátnők – morgott egyet, majd beletúrt a hajába. – Azt hiszem, most megyek, és kicsit elbeszélgetek Stephanie-val – mondta sóhajtva, majd egy szempillantás alatt úgy tűnt el a szemeim elől, mintha soha nem is lett volna itt. Mondani akartam volna, hogy erre semmi szükség, de mire az E-betűhöz értem, már csak én magam hallottam volna.

Lehuppantam az ágyamra, és azon elterülve gondolkodóba estem. Amikor Lorainne Elliott gondolkodni kezd, akkor tényleg nagy baj van! Talán csak női megérzés volt, de biztosra véltem, hogy a java még csak most jön. Szinte láttam a képzeletbeli viharfelhőket a fejem felett. Teljesen kétségbeestem, úgy éreztem, menten megfulladok. Odarohantam az ablakhoz, majd kitártam teljesen. Mélyeket szippantottam a First Avenue nehéz, szmogos levegőjéből, és úgy tűnt, lassacskán elérem a kívánt hatást. A zihálás elmúlt, már nem is szorítottam olyan görcsösen a kilincset. Körbenéztem a szobában, majd a konyha felé vettem az irányt. Azon gondolkodtam, hogy egyek-e valamit, de mikor megláttam azt az üveg Jack Danielst, amit még Heather hozott, jobban megszomjaztam rá, mint valaha.

Nem igazán mondanám magamat iszákosnak, sőt nappal szinte sosem fogyasztok alkoholt. A mai nap történései viszont kihozták belőlem azt, hogy muszáj volt egy jó nagyot kortyolnom az előbb említett italból. Nyelvemet rögtön a szájpadlásomra tapasztottam, ahogy whisky lement a torkomon, a hideg is kirázott. Hogy őszinte legyek, nem igazán szoktam semmit tisztán inni, mert nem szeretem az ízét. Ez viszont egy olyan alkalom, amikor kivételt tettem. Először csak egy korty ment le a torkomon, majd aztán újra és újra próbálkoztam egészen addig, amíg az üveg tartalmának a negyede bennem nem landolt. Ezek után a fejemben lévő vészcsengő megszólalt, így a kupak visszacsavarása után visszaraktam a szekrénybe, és próbáltam nem gondolni rá. Ahogy elléptem a konyhapulttól, hirtelen forogni kezdett velem a világ.

- Hihetetlen, hogy néhány kortytól hogy be tudok csiccsenteni – vigyorogtam, miközben kitámogattattam magam a falak segítségével a konyhából, és ismét a hálóba mentem. Az ágyamon heverő telefonom villogott, így gyorsan odamentem és felkaptam. Meg is bántam, amint a vonal túlsó végén valaki beleszólt.

- Végre, Lor! – hallottam meg Jake érces hangját egy kicsit hangosabban, mint amilyenre az ember lánya egy telefonban számíthat. Magyarán szólva üvöltött, de azt hiszem a mai napon ezt már kezdem megszokni. – Minek van neked telefonod, ha nem használod?

- Te most számon kérsz engem, hogy miért nem veszem fel neked? – nevettem bele gúnyosan a telefonba. Nem akartam hinni a fülemnek. Még ő cseszett le engem. – Mit akarsz tőlem?

- Meg kéne valamit beszélnünk, kérlek… - váltott könyörgő hangnemre, valószínűleg a reggel történtek miatt. Idegesen fújtattam, ahogyan az elmémbe kúsztak az eddig legmélyebbre száműzött emlékek. – Van rám fél órád? Mondjuk háromkor?

- Talán háromkor lesz rád fél órám – mondtam, miközben a tükörben nézegettem a hajam. Kicsit megenyhült a szívem, és tudtam, hogy el fogom neki nézni a reggeli mondatát, hiszen tudom, hogy másra nem is számíthatok, csak rá. Milyen furcsa, hogy az ember lánya naponta ötszáz emberrel találkozik, további kétmillióval fut össze az utcán, hiszen a világ egyik legnagyobb városában él, és mégis csak egy ember van, akiben feltétel nélkül meg tud bízni. Már ha ezek után még képes leszek ilyesmire Jake-kel kapcsolatban. Ezen gondolkodtam, miközben fél lábbal az ágyon térdelve kémleltem, hogy mit is tudnék kezdeni ezzel a szénakazallal a fejem tetején.

- Lor, te ittál? – kérdezte felháborodottan. Hangja annyira tükrözte az érzelmeit, hogy szinte magam előtt láttam az arcát, amikor ezt kimondta. Nevetnem kellett, de szabad kezemet a számra tapasztva meggátoltam magam ebben.

- Igen, vizet – morogtam, miközben még mindig próbáltam elfojtani a magamból kikívánkozó röhögő görcsöt. Igazából, nem tudom, hogy mi ezen olyan vicces, de én jót mulattam. Ennyi csak jár nekem, nemde?

- Oké, rendben – sóhajtott. – Tehát, háromkor találkozzunk a First Ave és a hatvanadik utca sarkán – mondta, én pedig áldottam az eget, hiszen tudtam, hogy ott van a közelben egy Starbucks, és a mai kávém már igencsak hiányzik.

- Hm… amúgy is utcasarki vagyok, ugye? – mondtam keserűen, majd gyorsan témát váltottam. – Rendben, akkor háromkor – tettem le a telefont, majd a párnák közé vágtam, és ismételten elterültem az ágyon.

Rájöttem szépen lassacskán, hogy az én életem túlságosan stresszes. Állandóan rohanok, sosincs időm semmire, még arra sem, hogy egyek. Igaz, mostanság biztosan nem leszek elhavazva, ugyanis kirúgtak. Ezzel csak az a gond, hogy nem tudom, miből fogom fedezni a lakásom költségeit. Két-három hónapig biztosan elleszek a tartalékomból, de utána? Mi van, ha nem találok munkát? Ezt a házat is el kell adnom, és netán költözhetek Brooklynba? Rosszabbnál-rosszabb gondolatok fogalmazódtak meg bennem, így néhány perc múlva utolsó reményként ismételten kinyitottam a konyhaszekrényt. Letekertem az üvegről a kupakot, majd ismét meghúztam. Éreztem, hogy nem lesz ennek jó vége, de el sem tudtam képzelni az ellenkezőjét a mai napon. Eltűnődtem, hogy talán péntek tizenharmadikát írunk, ezért vagyok ilyen szerencsétlen. A Jack Danielsszel a kezemben a nappaliba sétáltam, ahol elővettem a reggel vett újságot, és ismét végignyálaztam az Eddel készített interjút. Borzasztóan éreztem magam, és arra vártam, hátha megnyílik a föld alattam. De nem nyílt, én pedig csak a saját nevemet tudtam bámulni, ami ott díszelgett óriási betűkkel az újrahasznosított papír közepén.

Elaludtam. Nem tudom hogyan, és mikor, de elnyomott az álom. A whisky alján már csak néhány korty maradt, amit a szőnyegem természetesen szépen magába ivott, tehát ki kell majd tisztíttatnom, vagy szagolhatom a bűzt még legalább két hétig. Arról a foltról meg nem is beszélnék, amit ez hagyott maga után. Borzasztóan nézett ki, nekem pedig majd’ szétszakadt a fejem. Lassan kikászálódtam a kanapé puha párnái közül, majd elsőként megigazítottam a hajam. Kitártam az ablakokat, sétálgatni kezdtem az üres lakásban. Valami furcsa volt, hiányérzetem támadt. Legalább három kört tettem, mire észrevettem, mi változott. Heather egyetlen egy rongya sem volt sehol az utamban. Sietősen rontottam be a szobájába, ahol egy újabb meglepetés várt. Sehol egy bőrönd, egy parfüm, vagy akármilyen, arra utaló nyom, hogy itt lakik. Kinyitottam a szekrényt, de az is üres volt. Felszívódott.

- Hála az égnek – nyögtem fáradtan, és becsaptam a szobaajtót. El sem hiszem, hogy ismét egyedül vagyok a lakásban, de azért kicsit rossz érzés volt, hogy a könnyes búcsút kihagyta a forgatókönyvből. Nem baj, mindketten jól jártunk. Ő utál búcsúzkodni, én pedig utálok együtt lakni vele, főleg ha az én lakásomban hagy mindent szanaszét. Lezártam magamban a Heather-témát és azon gondolkodtam, hogy mivel üssem el az időm. Miközben a háló felé sétáltam, lekaptam magamról a felsőmet, ami már reggel óta rajtam pihent. Gyűrött lett, mivel elaludtam benne, ami igazán nem szokásom. Olyan lány vagyok, aki vigyáz a ruháira… általában.

Ebben a pillanatban esett le, hogy nekem háromkor meetingem van, így gyorsan felkaptam a telefonom. Szerencsére még alig múlt el két óra, így a kis alvás ellenére is viszonylag nyugodt tempóban el tudtam készülni. Furcsa érzés kerített hatalmába, miközben a ruháimat próbálgattam. Nem tudtam pontosan, hogy miért is akarom kicsípni magam. Egyszerűen szükségem volt arra, hogy tökéletes külsővel hagyjam el a lakásomat. Azt akartam, hogy ne találjanak rajtam kivetnivalót.

Mivel kint kivételesen elég meleg a levegő, ezért egy short mellett döntöttem. Hozzá egy meglehetősen ódivatú, még otthonról hozott blúzt vettem, amit aztán bele is húztam a nadrágba. Átpakoltam a fontosabb dolgaimat egy világos táskába, és fehér, óriási sarkakkal megáldott platform cipőt húztam. A hajvasalóm is előkerült, így néhány simítás után már-már teljesen egyenes hajú lány nézett velem farkasszemet a tükörben. Hamar előkerült az alapozó is, természetesen kézen fogva a pirosítóval, a szempillaspirállal és a szájfénnyel. Tíz perc intenzív vakolás után már igazán emberi fejem volt, így lassan belebújtam a cipőmbe, és tettem néhány próbakört a lakásban. Ezt a lábbelit még sosem viseltem, csak véletlen vettem meg. Éppen a boltkóros korszakomat éltem, amikor a plázában sétálgattam, és ráleltem. Tekintve, hogy majdnem minden táskám fekete vagy sötétbarna, nem igazán illett semmihez, de aztán találtam hozzá fehér táskát is, mégsem hordtam. Mindenesetre most áldottam az eszem, hogy egykoron kiadtam érte egy kisebb vagyont.

Éppen elértem az indulásra kész állapotot, amikor valaki ütni kezdte az ajtómat. Erősen gondolkodóba estem, hogy vajon kit takarhat a nehéz faajtó. Heather nagy valószínűséggel nem jön vissza, más pedig miért keresne? Sietősen az ajtóhoz szaladtam, majd mikor kinéztem a ”kukucskálón”, az életkedvem is elment.

- A portás is csak díszből ül lenn a bejáratnál. Nem az lenne a dolga, hogy bejelentse nekem előre a vendégeket? – kérdeztem halkan magamtól, majd ezer wattos vigyorral kinyitottam az ajtót Stephanie előtt.

- Nem mondanám, hogy szép napot. Neked most valami egészen mást kívánok – kezdett bele hisztérikusan, de láttam rajta, hogy a magabiztosság csak álca. Valójában igencsak össze volt zavarodva.

- Minek köszönhetem a látogatásodat, drága kollegina? – vigyorogtam negédesen, mire eltorzult az arca. Még jobban, mint amennyire szokott. Ez ijesztő! – Ha már itt tartunk, én pedig nem mondanám, hogy kerül beljebb, mert az ellenkezőjét gondolom. Lefordítsam? Húzz innen!

- Te aztán nagyon vendégszerető vagy – grimaszolt rám, majd sóhajtott egyet. – Nem számít, úgysem barátkozni jöttem.

- Hát akkor mi szél hozott ide?

- Szeretném közölni veled ismételten, hogy mekkora egy szánalmas picsa vagy – mondta gúnyosan, mire elkerekedtek a szemeim. – Az első dolgod az volt, hogy kitálaltál Chace-nek a reggel történtekről. Úgy látszik, találtál egy barmot, aki felajánlja a vállát arra, hogy kisírd rajta minden bánatod.

- Nocsak, milyen szép szavakkal illeted életed szerelmét! – néztem rá cseppet lenézően, majd kicsit beljebb hajtottam az ajtót, jelezvén azt, hogy jó volna, ha ezt a beszélgetést mostanság befejeznénk. Stephanie ujjai végén lévő túlságosan is megnyúlt műkarmok hangosan koppantak az ajtón, mikor meggátolta annak becsapódását.

- Akkor is végighallgatsz! – szólt rám erélyesebben, mire ismét kikerekedtek a szemeim. Nem jutott eszembe semmi frappáns zárómondat, úgyhogy inkább kisurrantam az ajtón, és hagytam, hogy kövessen. Egészen Chace lakásáig meg sem álltam, hiába üvöltözött utánam az a liba. Ott aztán erélyesen megütögettem az ajtót, ami utána szinte rögtön ki is tárult előttem.

- Lorainne? – kérdezte meglepetten Chace. Valójában bántam, hogy nem kaptam fel útközben valahol egy polaroid fényképezőt, és nem örökítettem meg az utókornak ezt az arckifejezést. Igaz, elég nehéz lett volna, hiszen nincs is olyanom, de ez most teljesen mellékes. Chace még jobban elképedt, mikor meglátta a hátam mögött éppen befutó Stephanie-t, vonásai keményebbé váltak. – Steph? Mit keresel… illetve mit kerestek itt?

- Azért méltóztatlak zavarni néhány percecskére, hogy megkérjelek arra az apró szívességre, hogy fogd vissza a barátnődet egy kicsit. Nem érdekelnek a problémái, sőt az sem, hogy mi van köztetek! Szóval valahogy vakard le rólam, mert ha nem teszed, isten bizony megtépem a szőke fürtjeit. Most még finom vagyok és nőies, de ha még egy szót szól, én nem állok jót magamért – hadartam el talán két levegővételre, majd már indultam volna, de Chace utánam kapott. Ismételten úgy fogott meg, ahogyan néhány órával ezelőtt, fájt a szorítása.

- Állj – kiabált rám, majd Steph felé fordult. – Miért csinálod a balhét már megint? Nem megmondtam, hogy hagyd békén Lort?

- Már hogyan hagyhatnám, mikor minden miatta van – sikította hisztérikusan. – Ő tehet mindenről, gyűlölöm!

- Ez a saját, személyes problémád. Tartsd is meg magadnak! – mondta kimérten Chace. – Akármilyen balhét csinálsz, köztünk nem lesz többé semmi! Hiába cseszed le Lort, nem ő miatta, és nem is azért, mert reggel patáliát rendeztél az irodában. Egyszerűen elegem lett abból, ahogyan viselkedsz!

- Á, így már értem! – mosolyodtam el gúnyosan. – Tehát az a bajod, hogy Chace kiadta az utad. Nos, fogadd szívélyes és legőszintébb gratulációmat, hogy végre megtetted – nyújtottam a kezem felé, és láss csodát, el is fogadta.

- Dögölj meg – morogta idegesen Steph, majd sarkon fordult és rohanni kezdett. Nem akartam utána szólni, hogy a lift a másik irányban van. Inkább megnéztem, ahogyan tíz másodperc után leesik neki, majd ismét elrohan előttünk. Nem bírtam ki nevetés nélkül, ami szemmel láthatóan még jobban idegesítette a szőke leányzót. Arcomról csak akkor hervadt le a kárörvendő vigyor, mikor észrevettem, hogy Chace keze még mindig a karomon pihen.

- Össze fogod gyűrni a blúzom – néztem rá a lehető legkomolyabban, mire egy halk bocsánat után végre levette a mancsát rólam. – Köszönöm!

- Ne haragudj – hajtotta le a fejét, majd láttam, hogy nem tud mit mondani, így rövidre zártam a beszélgetést.

- Miért kellett ebbe is belekeverned? – kérdeztem unottan tőle. – Lehet, hogy Steph előtt megjátszottam, hogy minden rendben van, de azt akarom, hogy tudd, hogy valójában semmi sincs! Miért nehezíted az életem?

- Muszáj volt, teljesen kibuktam azon, hogy jelenetet rendezett a munkahelyeden.

- Jó, mindegy! Ezt nem most fogjuk megbeszélni – túrtam a hajamba, majd előkaptam a telefonom. – Rám már várnak, úgyhogy most mennék is. Később beszélünk!

És ezzel így faképnél is hagytam. Stephanie-val ellentétben én a helyes irányba indultam, és körülbelül öt másodperc múlva a kezem már a lifthívó gombon pihent. Legalább két percet vártam, mire a lift képes volt feljönni idáig, majd beszálltam a gyönyörű, három oldalt tükörrel borított helyiségbe. Megnyomtam a földszint gombját, majd éreztem, hogy a gyomrom hirtelen a torkomba szalad. Sosem bírtam jól a liftezést, de New York magaslataiban kötelező volt hozzászoknom. Mire leértem, már-már el is untam magam, és csak odaintettem a portásnak, aki furcsa mód megkért, hogy fáradjak oda hozzá egy pillanatra.

Homlokráncolva a pulthoz mentem, és vártam, hogy megszólaljon. Nem tudta, hogyan kezdjen bele, eléggé zavarodottnak tűnt. Tudtam, hogy valami elég rendkívüli dolog történhetett, ha már a portás sem tudja kifejezni magát. Egyre idegesebben vártam, hogy szóhoz jusson, kezemmel doboltam a pulton.

- Csak szeretném felkészíteni a kisasszonyt, hogy kint legalább harminc fotós áll, és várja, hogy maga elhagyja a lakását – dadogta, majd kifelé mutatott, ahol a forgóajtó mögött valóban egy kisebb tömeg várakozott.

- Köszönöm – néztem rá fájdalmasan, majd bizonytalan léptekkel a kijárat felé indultam. Magamban elszámoltam háromig, és csak aztán léptem be az ajtóba. Ahogyan átjutottam a másik oldalra, a kamerák kattogni és a vakuk villogni kezdtek. A lehető legtermészetesebb módon mentem el mellettük, de néhányan az utamba álltak.

- Lorainne! Igazak a vádak, amiket Ed Westwick… - kezdte az egyik magas, fekete férfi, miközben próbálta velem tartani a lépést. Ez nem volt olyan nehéz, hiszen óriási sarkakon egyensúlyoztam. Mielőtt befejezhette volna a mondandóját, a szavába vágott egy másik.

- Valóban ilyen közeli kapcsolatot ápolt vele? – nyomott egy apró, szőke nő mikrofont az arcomba, mire egy kissé bedühödtem, de erőt vettem magamon, és megálltam egy pillanatra.

- Minden el fogok mondani, de nem itt és nem most. Ha most megbocsátanak, sietek. Nagyon sietek – mondtam, és kikerültem őket.

Úgy döntöttem, hogy körülbelül háromszáz méterre nem fogok taxit, így gyalogosan indultam el a találkahely felé. Így is idő előtt odaértem, két perccel három előtt. Láttam, ahogyan a fotósok utánam nézegetnek, így jobb ötlet híján berohantam a Starbucksba. Ott persze kivártam szépen a sorom, és kértem egy jó erős kávét. Mielőtt kiléptem volna az épületből, gondosan körülnéztem, hogy követett-e valaki. Nem akartam Jake-et is belesodorni a zűrös életembe. A bentiek bizonyára paranoiásnak hittek, és még az is lehet, hogy igazuk volt. Óvatosan, lassú léptekkel hagytam el a kávézót, miközben a telefonomon Jake-nek pötyögtem.

”A Starbucks előtt várlak. Siess, mert rám talált a média mocskosabbik része!”

Éppen rányomtam a küldés gombra, amikor megállt mellettem egy taxi. Jake mosolyogva intett, hogy száljak be, és én egy pillanatig sem haboztam. Gyorsan bevágódtam a taxiba, majd két puszi után kérdően néztem először a sofőrre, majd Jake-re.

- A Central Parkig kérjük a fuvart – mondta magabiztosan, majd a taxi beletaposott a gázba.

Ott aztán kikászálódtunk a sárga kocsiból, és a zöld övezet felé vettük az irányt. Féltem, hogy itt is rám találnak, bár nem hinném, hogy követtek volna. Ki az a hülye, aki egy ilyen húzás után még elmegy a város közepére sétálgatni? Most bujkálnom kéne valahol az Isten háta mögött. Ehhez képest emberek közé megyek, és megpróbálok elvegyülni több-kevesebb sikerrel.

- Köszönöm, hogy meghallgatsz – ült le egy padra Jake, én pedig követtem a példáját, majd nagyot kortyoltam a kávémból.

- Azt hiszem, reggel kicsit elvetettem a sulykot – mondtam szégyellősen. – Tudom, hogy te is csak idegből mondtad azt, és aztán én is. Rosszkor voltunk rossz helyen, ennyi! Nem szeretném, hogy ezen menjen el a barátságunk – mondtam el az előre eltervezett monológomat, mire Jake felhúzott szemöldökkel bámult rám. – Most mi van?

- Mitől lett Lorainne Elliott ilyen, végletekig megértő? – kérdezte bizalmatlanul, majd végigmért.

- Mindenkinek lehetnek szemét napjai – sóhajtottam, majd ismét a számhoz emeltem a papírpoharat. – Gondolom, észrevetted, hogy ez most nekem éppen az egyik legrosszabb.

- Hát igen, és ezt nagyon sajnálom – fogta meg a szabadon maradt kezem. – Szeretném, ha tudnád, hogy bármi történjék, rám számíthatsz.

- Köszönöm – eresztettem el egy apró mosolyt. – Elvégre, mire vannak a jó barátok, ha nem erre?

- Barátok – ízlelgette magát a szót Jake, arcán valami kifürkészhetetlen érzelemmentesség jelent meg. – Igen, azok vagyunk. Barátok – motyogta maga elé.

- Benned ez még csak most tudatosult? – nevettem rá végre először, őszintén. – Senki más nincs ebben a rohadtul túlméretezett városban, akit ennek nevezhetnék. Csak te. Egyeduralkodó vagy!

- Ó, ne bókolj – húzódott félmosolyra a szája, majd ismét megszorította a kezem. Arca egyik pillanatról a másikra aggódóvá vált, kerülte velem a szemkontaktust. – Ami azt illeti, lehet, hogy valamit el kéne neked mondanom.

- Jaj, ne! – húztam el a kezem, és összekulcsoltam magam előtt. – Ismét felszedtél egy idegesítő libát, és szeretnél megkérni, hogy menjek el veletek ebédelni, hogy bemutathass neki!

- Rosszabb – mondta keserűen, és ekkor esett le, hogy a dolog, amiről beszélni szeretne, fontosabb, mint gondoltam. – Nincs semmilyen csaj. Éppen ez az.

- Pasi? – kérdeztem halkan, de viccnek szántam. Valahogy oldani akartam a feszültséget, ami kettőnk között keletkezett.

- Lorainne – fordult felém, majd végre a szemembe nézett. – Szép ez a cukros-mázas sztori a barátságról, meg az összetartásról, de a helyzet merőben más. Nő és férfi között nincs őszinte barátság, az egyik mindig többet akar!

- Távol álljon tőlem ez a vád – tettem fel a kezem, mire ismételten rájöttem, hogy baklövést követtem el. Jake arckifejezése szomorúvá vált, és ekkor világossá vált, hogy nem rám gondolt. – Ja, hogy…

- Először, mikor megláttalak, tudtam, hogy melletted a helyem – mosolyodott el keserűen. – Nem foglalkoztál velem, én pedig minden nap figyelemmel kísértelek. Tudtam, hogy mikor kávézol, mikor vagy éppen annyira belefeledkezve a munkádba, hogy egy melletted robbanó bomba sem tudna elszakítani tőle. Szépen lassan kifigyeltem, hogy miket szeretsz, majd hozzád azonosultam. Először még magammal is el tudtam hitetni, hogy a barátságunk így működhet..

- Miről beszélsz? – kérdeztem hisztérikusan, miközben próbáltam magamban elrendezni a dolgokat.

- Hallgass meg – szólalt meg mielőtt még folytathattam volna. – Azt hittem, hogy minden simán fog menni. Te szeretni fogsz, mert mindig ott leszek neked, ha valami baj van, én pedig jól fogom érezni magam, mert a közeledben lehetek. De nem, nekem ez így már nem megy többé. Nem akarlak átverni! Lor, én szeretlek!

Az utolsó három mondat még vagy harmincszor ismétlődött meg a fejemben. Annyira leblokkoltam, hogy még a kávét is kiejtettem a kezemből. A sötét folyadék nyomban utat tört magának, és a pohár fedelén lévő kis nyíláson távozni készült. Pillanatok alatt elterült a pad előtt. Én pedig küzdöttem. Saját magammal vitatkoztam, miközben kezeimet automatikusan a szám elé kaptam. Magam elé meredve emésztettem, és gondolkodtam azon, hogy mi volna a helyes reakció egy ilyen mondat után. Halvány fogalmam sem volt arról, hogy mit mondhatnék, pedig nekem a kommunikációval nincsenek különösebb bajaim. Gyorsan és pillanatok alatt reagálok, történjék bármit. Ez viszont most belém fagyasztotta a szót. Szinte lassított felvételként emeltem tekintetem Jake-re, majd ismét magam elé. Éreztem, ahogyan forog a világ.

- Én… - kezdtem bele egy perces fáziskéséssel, majd egy szó után bele is buktam. Csak bámultam a mellettem ülő férfire, és nem akartam hinni a fülemnek. Szerelem? Ő és én? Ebbe még bele sem gondoltam soha. Annyira távolinak tűnt az, hogy közöttünk bármi lehetne. Talán lenéztem őt, bár nem szokásom ilyeneket tenni. Valamiért mégis úgy éreztem, hogy mi nem vagyunk egymásnak valók. Ő olyan nyugodt, én pedig pörgök. Odaadná a fél karját egy félezer oldalas sci-fi regényért, én pedig majd’ meghalnék az unalomtól mellette. Ha úgy fogalmazom meg, hogy más világ vagyunk, az a legpontosabb.

- Látom az arcodon, hogy meglepett, és igazából engem is. Sosem gondoltam volna, hogy a Central Park egyik padján fogok neked szerelmet vallani. Valahogy nem így terveztem – kezdett magyarázkodásba, mire összetört bennem egy kép. És azon a képen bizony ő volt.

- Bár ne tetted volna – mondtam szomorúan, és éreztem, hogy egy apró könnycsepp végigszalad az arcomon. – Nem akarlak elveszíteni, de ez most túl nagy falat volt.

- Csak gondold át, kérlek! – fogta meg ismét a kezem, amire én automatikusan úgy reagáltam, hogy kissé távolabb húzódtam tőle.

- Én azt hittem, hogy először az életben találtam egy igazi barátot – suttogtam magam elé. Valójában nem akartam hangosan kimondani, de ennek ellenére is kiszaladt a számon. Jake némán hallgatta, arcán semmilyen érzelem nem tükröződött. Érezte a vesztét.

- Mit érzel most? – kérdezte. Ismételten befigyelt a pszichológus effekt.

- Semmit – sóhajtottam. – Talán szomorú vagyok, talán csalódott és zavarodott. Csak ennyi. És most azt hiszem, a legjobb lesz, ha hazamegyek – keltem fel a padról, és megtöröltem könnyáztatta arcom. Jake eközben lehajolt, hogy felvegye a kiborult kávém maradékát, és a legközelebbi szemetesbe – ami pontosan a pad mellett volt – kidobta.

- Ne menj még – kérlelt, de tudtam, hogy annak nem lesz jó vége, ha tovább a társaságában maradok. Nem akarom, hogy akármilyen módon manipulálja az érzéseimet, hiszen magamtól kell rájönnöm, hogy miként legyen tovább.

- Muszáj mennem – sóhajtottam lemondóan. – Át kell gondoljak mindent, újra kell tervezzem az életemet. Nem tudom, hogy mit akarok, nem számítottam erre a vallomásra, sőt már munkám sincs, így lesz min törnöm az agyam!

- Rendben. Hazakísérlek – mondta, majd mellém sorolt, de megálltam tiltakozásképp.

- Semmi szükség rá. Hazatalálok – mondtam, majd félszegen megöleltem. A csalódottság most jobban kiült az arcára, mint eddig valaha. – Sajnálom, nem akartalak megbántani. De most tényleg jobb lesz a magány!

- Oké, semmi gond – mondta, és még szorosabban ölelt magához. – Adok időt, amennyit csak kérsz. Addig pedig vergődök a bizonytalanság pöcegödrében. Miattam ne aggódj, nem most vagyok ott először – mosolyodott el.

- Köszönöm – viszonoztam az apró gesztust, bár nem tűnt a leghihetőbbnek. Elindultam, és vissza sem néztem rá. A park bejáratánál aztán addig kapálóztam, amíg egy taxi meg nem állt nekem, és a First Avenue-re vitettem magam. Semmi kedvem nem volt ugyan a paparazzikhoz, de magához az emberiséghez sem. Szinte futva igyekeztem be az előcsarnokba a kissé félresikerült, és meglehetősen rövidnek mondható találkozásom után. A portás ismét megemelte a sapkáját, és sajnálkozóan nézett rám.

- Egy darabig most ez lesz, kisasszony – szólt utánam. Remek, legalább ő együtt tud érezni velem! – De ne aggódjon, történt már velünk ilyesmi. Biztosíthatom, hogy a házba nem fognak bejutni.

- Köszönöm – pillantottam rá mosolyogva. – Legalább a saját lakásomban biztonságban leszek!

- Ez csak természetes. Szóljon, kérem, ha valamire szüksége lenne! – mondta segítőkészen, mire csak visszaintettem, és eltűntem a liftajtó mögött.

Ahogyan ismét a hármas tükör elé érkeztem, szembe kellett néznem magammal. Megdöbbentett, amit láttam, bár semmi nem változott a külsőmön. Talán itt kezdtem el felfogni az elmúlt fél óra történéseit, és azt, hogy bele kell mennem egy – számomra – érzelemmentes kapcsolatba, vagy elveszítem azt az egyetlen embert is, akire eddig számíthattam. Semmiképpen nem akartam átverni őt, még akkor sem, ha az igazság fájhat neki. A hazugság mindig sokkal rosszabb…

*****

Ennyi lett volna a visszatérő fejezet. Remélem mindenkinek elnyeri a tetszését. Kritikákat, véleményeket várok. Az esetleges helyesírási hibákért elnézést kérek. Sokáig írtam, és a figyelmem nem mindig tudott erre összpontosulni. További szép napot mindenkinek!

xo. vic