Sziasztok! Meghoztam az ígért fejezetet. Nagyon sok hozzáfűznivalóm nincs, igazából csak annyi, hogy egy kicsit változtattam a címen, és a beígértet egy fejezettel hátrébb toltam. Ezek után egy ideig kéthetente lesz frissítés, így fér bele az időmbe. Nem maradt más hátra, minthogy jó olvasást kívánjak! Tűkön ülve várom a véleményeket!
Vic
5. FEJEZET – A BOTRÁNY SZAGA
Több óra elteltével sem nyugodtam le teljesen. A kezdeti fokozott hangulatot apró léptekben idegesség és néha már-már szorongás vette át. Fel-alá rohangáltam a házban, koptatva ezzel a méregdrága fapadlót, de még ez sem érdekelt. Egyre csak azon törtem a fejem, hogy miként vághatna vissza Ed erre a lépésemre. Ha az ő agyával – ami valljuk be, nem valami nagy – gondolkodom, biztosan nem valami ész vezérelte lépésre szánom el magam. Nála is elég rendesen eldurrantak a dolgok, hiszen az előbb majdnem meg is rángatott. Percről-percre jobban érzem a bosszú vészjósló csendjét, ami majd egy óriási hangzavarba törik át. Ahogy telt az idő, biztosabban éreztem, hogy nem menekülhetek a haragjától.
Másnap reggelre elvetettem minden hülye bosszúhadjárat-elméletet, és szinte teljes nyugalommal indultam munkába. A nap első gondja az volt, hogy a taxiknak szinte láthatatlan lettem, így egy sem állt meg nekem, ami igencsak bosszússá tett. Először azt hittem, hogy csak a természet akar nekem üzenni, hogy ideje ismét a föld alatt tartózkodnom néhány percet, hiszen a tömegközlekedés sokkal környezetkímélőbb, mint a taxizás. Első gondból jöhetett rögtön a következő is, az pedig nem volt más, mint egy újságosbódé. Ha már ilyen sok időm van – konkrétan két perc -, akkor veszek valami szaftos szennylapot, hátha találok benne valami érdekeset. Meg is fogtam egyet, majd elkezdtem a címlapot bújni, ahol egy igen érdekes idézeten ragadt meg a szemem.
„Ed Westwick: Igen, megcsaltam. Volt, hogy prostituáltakkal is.” – állt a magazin címlapján, és… valljuk be kicsit sem tűnt kecsegtetőnek.
Miközben a kezemben tartottam a napilapot, rohantam a metró felé, aki igaz, hogy majdnem otthagyott, de végül felpréseltem magam. Igaz hogy így az utasok fele önkénytelenül is velem olvasta a cikket, de nem volt mit tenni. Egyik ledöbbenésem után jött a másik, és éreztem, hogy ez a bosszúja felém. Minden egyes sor mögött láttam a halálos ítéletemet, míg nem a közepe felé már a nevem is olvasható volt a cikkben. Fájdalmasan nagyot dobbant a szívem, és ekkor vettem észre, hogy lapoznom kell, hiszen még folytatódik tovább Ed piszkos kis története.
„Nem említeném meg a neveket, talán csak Lorainne Elliottot, aki most egy neves divat és rendezvényszervező cégnél dolgozik. Igaz, abban az időkben nem éppen ez volt a szakmája…”
Sosem hittem volna, hogy még a metró alá is lehet süllyedni. Én oda kívántam magam szégyenemben, éreztem, ahogyan az arcomat elönti a pír. Természetesen ha ez még nem lett volna elég, csatoltak a meséhez egy pár képet rólam, és közöttük volt az is, mikor Heather és Chace társaságában lefényképeztek egy szórakozóhely előtt. Ez volt az a kép, amit nem akartam soha viszontlátni, főleg nem egy újságban.
Remek – gondoltam magamban, - már Heather és Chace is benne van a buliban.
Remegő kezekkel, és jócskán összeszűkült gyomorral nyitottam be az irodába, ahol mindenki elfehéredve nézett rám. Megpróbáltam lesütni a fejem, hogy senkire ne kelljen néznem, de az asztalomnál így is valakit szembetaláltam magammal.
- Ez meg mit jelentsen? – kérdezte Jake. Hangjából és arcából is egyaránt sütött az idegesség és az értetlenség is. Nem tudtam hirtelen, hogy mit válaszoljak neki. Nem borulhatok ki az egész iroda szeme láttára.
- Bosszúhadjárat, mint látod – dobtam le az újságot, majd leültem a székemre, hátat fordítva Jake-nek. Talán nem ezt kellett volna csinálnom, és az életem még most is szebb lenne, de az időt nem tudom visszafordítani.
- Egész tegnap este hívogattalak, de ki voltál kapcsolva. Azt hittem, hogy valami baj történt veled, mivel arra sem voltál képes, hogy visszacsörögj, hogy hazaértél épségben, és ne aggódjak miattad – emelte fel a hangját. Úgy látszik, hogy ő jobban kiakadt. – Mikor meguntam a várakozást, úgy döntöttem, hogy meglátogatlak. Amint kinyílik a lift ajtaja, mit látok? Egy pasi ront be hozzád, és Stephanie pasija. Mi volt ez az egész? És a cikk? Lor, mibe keveredtél már megint?
- Az a pasas Ed volt, aki a cikkben is dumál rólam – morogtam zavartan egy perc kihagyás után, miközben vagy háromszor túrtam bele a saját hajamba. – Tegnap megfenyegetett, hogy kitálal rólam, ha nem megyek el vele egy buliba, és nem fekszem le vele.
- Jól érzem, hogy ezek után jött a te kiváló női praktikád? – húzta oda mellém a székét, és kíváncsian figyelt. Inkább szuggerált, az jobb szó lenne erre.
- Igen – sóhajtottam. – Készítettem róla pár képet tegnap, amivel úgy hittem, hogy bebiztosíthatom magam, de pont fordítva sült el.
- Ezt hogy érted? – vált a tekintete zavarossá. – Lefeküdtél vele és közben, vagy mi? És hogy sült el fordítva?
- Nem, nem feküdtem le vele – rázott ki a hideg, majd folytattam szégyellősen. – Még az előtt csináltam néhány képet, amit megígértem, hogy akkor teszek közzé, ha képes bemártani a sajtó előtt. Nos, ha most ezeket elküldeném egy bulvármagazinnak, csak az esne nekik le, hogy én is kurva voltam. Pedig nem, te is tudod, hogy nem.
- Tudom, hogy te nem voltál az – nézett rám bizalmatlanul. – Ugye?
- Természetesen nem, de a cikk után mindenkinek ez jönne le először – gondolkodtam el, majd jó fél perc kihagyás után folytattam -, azt pedig nem szeretném.
- Mindenesetre Charlotte hívat – mondta szomorúan Jake. – Nem volt a legjobb kedvében, mikor ideért. Siess hozzá, biztosan valami fontos dologról van szó!
Szó nélkül pattantam fel a székről, és ismét borsó nagyságú gyomorral kopogtam be Charlotte irodájába. Sajnos ő nem az a fajta, aki tíz percig rizsázik az előtt, hogy elmondaná, valójában miért is hívatott, így már egy perc ott tartózkodás után világossá vált számomra, hogy ki vagyok rúgva. A szavaiból ítélve nagyon rosszul jön a cég hírnevének ez a botrány, és nem engedheti, hogy miattam ítéljék meg rosszul az ő híres-neves vállalatát, így mostantól nekem kívül tágasabb. Több szempontból igaza van, és meg is értem az indokait, de sajnos arra az eshetőségre nem gondolt, hogy abból a cikkből egy szó sem igaz – talán azért nem, mert nem is így van -, és hiába próbáltam vele megbeszélni, vagy elhitetni, hogy így van, már nem érdekelte, így szó nélkül cammogtam ki az irodájából az asztalomhoz, és a legfontosabb dolgaimat egy kupacba gyűjtöttem. Mi mást tehettem volna? Könyörögjek még egy órát, hogy ne rúgjon ki? Engem nem erre tanítottak.
Visszamentem az asztalomhoz, és szótlanul összepakoltam a legfontosabb dolgokat. Áldottam az eszem, hogy ma egy nagyobb táskát választottam reggel, így minden dolgomat elsüllyeszthettem a táska mélyébe. Épp indulni készültem, mikor valaki megkopogtatta a vállam. Száznyolcvan fokot fordulva szembe találtam magam Stephanie lenéző tekintetével.
- Csak remélni merem, hogy Chace-hez egy ujjal sem nyúltál, te ribanc – mondta, miközben a szemei szinte villámokat szórtak. – Értem már, hogy honnan ezek a márkás ruhák, néha elkaptál egy-egy gazdagabb pasit is. Mondd csak, Marc Jacobs is megvolt?
- Ez egyáltalán nem vicces, Steph – elegyedtem vele szóba, miután magamban elszámoltam háromig, hogy lenyugodjak, és ne pofozzam fel azonnal. – Egy, Marc Jacobs tudtommal meleg, és amúgy sem vagyok kurva.
- Ugyan már, minek tagadod? – nevetetett fel gúnyosan. – Hiszen szinte minden újság megírta, hogy miként alakult az ügyetek Ed Westwickkel.
- Ha így volna, akkor sem veled beszélném meg a dolgaimat – próbáltam kikerülni, de egy újabb nőstényördög állta az utam. Körülbelül ugyanúgy nézett ki, mint Stephanie, csak más színek domináltak rajta. Sötét haja és bőre volt, és talán még idegesebbnek is tűnt. – Hát te meg ki vagy?
- Jessica – méregetett ellenségesen. – Hogy vetted rá Edet, hogy lefeküdjön veled? – Nem körített, rögtön in medias res belecsapott a lecsóba.
- Ha még nem tűnt volna fel, ez a munkahelyem – mosolyogtam rá, majd kikerültem. Mielőtt még otthagyhattam volna őket, együttes erővel robogtak ki az irodából, így a tervem változott, és visszafordultam az ajtóból. Jake éppen csak rám kapta a tekintetét, én pedig belekezdtem a mondókámba.
- Nehezedre esett volna leállítani Stephanie-t? – kérdeztem, mire úgy tett, mint aki éppen nagyon bele van merülve a munkába. – Játszd a süketet, ez az!
- Elég nagy vagy már ahhoz, hogy megvédd magad – mondta unottan, majd kilépett a cég költségvetését tartalmazó programból. – Ha ahhoz volt elég merszed, hogy részegek előtt egy szál bugyikában ringasd a hátsód, akkor ez sem jelenthet neked nagyobb gondokat – a hangneme először vált lenézővé.
Felkapartam az államat a földről. Mást nem igazán tehettem volna, hiszen épp, akit barátomnak hívtam eddig, az osztott ki a legjobban. Persze ebben a pillanatban már csak ez a csepp hiányzott a poharamból. Amint ezt megkaptam, fújtatva rohantam a lifthez. Amint becsukódtak az ajtók, lépéseket hallottam, majd a lift ismét kinyílt. Jake esett be rajta, mire én tüntetőlegesen magamat kezdtem el nézni a tükörben.
- Figyelj, sajnálom – sóhajtott, majd a falnak támaszkodott. – Nem akartalak megbántani, vagy ilyesmi.
- Ezzel sajna elkéstél – mondtam minden fajta érzelem nélkül a tükörképemnek, mivel rá sem akartam nézni. – De mindegy, tárgytalan!
- Beszéljük meg! – vakarta meg a fejét. Jól látszódott rajta, hogy ideges, és megszólalni is nehezére esik. – Üljünk be valahova!
- Sehova nem fogok beülni veled – fordultam először felé, szemeimben még saját magamnak is érzékelhető volt a harag. – Mert az egy dolog, hogy kiosztasz, és nem védesz meg, de az utolsó mondatod egyáltalán nem volt jogos. Éppen neked mondtam, hogy mit és miért csináltam, erre te élsz vele vissza a legjobban?
Abban a pillanatban akkora dühöt éreztem, hogy legszívesebben falba csaptam volna, de a józan eszem nyert a csatában, így megúszva egy zúzódásos-töréses kórházlátogatást inkább kicsusszantam a liftből. Ebben nagy szerepet játszott az is, hogy megérkeztünk a földszintre, így szabad utat kaptam. Hallottam, ahogy Jake némán lohol utánam, de semmi kedvem nem volt figyelni rá.
- Gyalog mész? – váltott gyorsan irányt, majd a járdán ismét lépést próbált velem tartani. – Figyelj, fogok egy taxit, menjünk el hozzám. Ott mindent megbeszélünk!
- Cseszd meg a taxidat – fújtam egyet, majd lesiettem a metró aluljáróba.
Tudtam, hogy most sétára van szükségem, így a megszokott taxi helyett ismét a metrót választottam. Magamba roskadva ültem a fakó pirosas ülésen, és próbáltam a legkevesebb emberre ránézni. Bekapcsoltam a rég nem használt iPodom, és feltekertem a hangerőt maximumra. Hiába volt zaj és tömeg körülöttem, bennem az üresség honolt. Rosszabbnál rosszabb rémképek tárultak a szemem elé, és közben észre sem vettem, hogy kettővel túlmentem az otthonomhoz legközelebbi megállón. Gyorsan leszálltam, de semmi kedvem nem volt, hogy az ellenkező irányból érkező szerelvényre bepréseljem magam. Nem tudtam eldönteni, hogy mit csináljak, annyira lekötött az, hogy a kialakult helyzet megoldásán agyaljak. Talán sétálás közben kicsit kitisztul a fejem, és nyugodtabban át tudom gondolni ismét.
Így is lett, és az utcákat immáron a föld felett róttam. Érdekes kirakatok, villogó táblácskák mindenhol, és arra szolgálnak, hogy vásárolj, fogyassz. Költsd a pénzed, hiszen neked szükséged van erre, kell a csillogás, a drága dolog és minden, amit csak el lehet adni. Ez New York ámítása, és egy pillanatra majdnem én is elcsábultam. Átfutott az agyamon, hogy a bánatra igazán nőies lépés lenne, ha egy igazán kiadós shopping-túrát szerveznék gyógyszerként, de aztán elvetettem az ötletet. Nem akarok embereket látni, inkább meghúzom magam a lakásom négy fala között. Tovább sétáltam a kirakatok sűrűjében, és a sok semmitmondó ruha és cipő között valamin megakadt a szemem. Egy hangszerbolt tűnt fel, még sosem láttam errefelé. Ellenállhatatlan vágyat éreztem arra, hogy bemenjek, és körbenézzek. Valaha nagyon sok időt áldoztam a zenélésre, de mióta Amerika az otthonom, ez megszűnt. Most, hogy ismét egy zongora előtt álltam, minden régi emléket felelevenített bennem, egy pillanatra még a fejem fölött összegyűlt felhőkről is megfeledkeztem. Vagy húsz perc fejtörés után rámutattam az egyik elektromos zongorára, majd kifizettem, és kértem hozzá házhozszállítást. Ezek után már leintettem egy taxit, és a további egy kilométert azzal tettem meg hazáig, hogy elő tudjam készíteni a hangszer helyét a nappaliban. Az életem újra értelmet nyert ezáltal.
Mosolyogva hívtam be a futár fiúkat, akik pontosan a legjobb helyre rakták a zongorámat. Amint az ajtó becsukódott, úgy éreztem, hogy egy pillanat sem veszhet kárba, így visszarohantam a hangszerhez. Először csak próbálgattam a billentyűket, hármashangzatokat nyomtam le, majd a régen tanult, könnyebb darabokat is elkezdtem játszani. Néha-néha ugyan félrenyomtam, de a vártnál jobban ment. Nem hiába, ez is olyan, mint az úszás és a biciklizés. Újra elvesztem a fehér és fekete billentyűkben, vagyis inkább abban, amit vissza tudott nekem adni abból az időből, amikor otthon még boldog voltam.
Hallottam, hogy kopognak a bejárati ajtón, de nem volt kedvem ahhoz, hogy ajtót nyissak. Ha Heather volna az, tudná, hogyan jöjjön be. Rajta kívül pedig nem hinném, hogy akárkinek is itt volna a helye. Bár a Heatherrel való találkozástól is rettegek, egy életre meg fog utálni, ha megtudja, hogy a népszerűségi indexem a béka feneke alá süllyedt. Legszívesebben még most összepakolnám minden holmiját, és levinném a portára. Nem akarok találkozni, sem vele, sem mással.
A kopogás egy idő után megszűnt, léptek zaja váltotta fel. Felemeltem a kezemet a billentyűkről, és vártam. Nem kellett hátraforduljak, hogy tudjam, ki a váratlan látogatóm. Haragudtam rá, nem voltam kíváncsi az ő szánakozó tekintetére sem.
- Tűnj innen, Chace – suttogtam alig hallhatóan, majd miután lecsuktam a zongorát, megfordultam.
folyt. köv. két hét múlva.
