”You can't play on broken strings
You can't feel anything that your heart don't want to feel
I can't tell you something that ain't real..."
(James Morrison - Broken Strings)
- Nahát, neked még hátul is van szemed – mosolyodott el, majd ismét önállósította magát, és kényelmesen elnyújtózott a kanapén. Az én kanapémon! Arcom önkénytelenül is fintorba rándult, és felfújtam magam, mint egy pulyka. Nem tudtam, hogyan kezeljem a helyzetet, sőt visszafogni is képtelen voltam magam. Hol van ilyenkor az a kimért jégkirálynő, ami valójában vagyok? Sosem értettem, hogy mikor Chace a közelben van, miért nem tudok uralkodni magamon. Rossz hatással van rám, az már egyszer biztos.
- Nem kértem, hogy foglalj helyet – néztem rá szúrós szemekkel, mire arca elkomorodott, felhúzta a szemöldökét. Míg rendeztem a vonásaim, megpróbáltam a továbbiakban mellőzni az idióta fejeket. Tudom magamról, sajnos, hogy mikor csinálom ezt. Amikor sírnom kell. És ez most pontosan az a pillanat, amikor nagyon kéne, de visszafogom, vagy legalábbis nagyon próbálkozom. Viszont azzal is pontosan tisztában vagyok, hogy ha már grimaszolok, előbb-utóbb az a bizonyos mécses visszavonhatatlanul el fog törni. És akkor bizony megnézhetem magam. Néhány perc, és úgy fogok bőgni, mint egy hisztis liba. Nagy, krokodilkönnyekkel.
- Figyelj Lor, én tényleg nem tudtam… – kezdett bele a magyarázkodásba, én pedig könyörögtem magamban, hogy többet ne szólaljon meg. Ne magyarázkodjon, semmit nem ér vele el, hiszen minden szó hazugság. Még hogy ő nem tudna róla. Inkább ne hozza fel a témát. Inkább tűnjön el. Keljen fel a kanapéról, és egyetlen szó nélkül sétáljon ki! Most!
- Nem tudtad – suttogtam a dühöngés helyett, és ujjaimat a halántékomhoz szorítottam. Rákönyököltem a térdeimre, és bámultam az egyenletes sötétbarna, tömör fa padlót. Úgy csillogott, mintha épp most fényezték volna. Úgy, ahogyan az én büszkeségem, és erkölcsöm sosem fog. Egyetlen egy folt sem volt rajta, noha már annyiszor átgyalogoltam rajta. Hányszor csúsztattam végig a cipőim éles sarkát, és mégsem látszik semmi, ami arra utalna, hogy romlott a minősége. Én miért nem lehetek ilyen?
- Szerinted, ha tudtam volna, nem akadályozom meg? Fogalmam sem volt róla, hogy mire készül. Semmi előjele nem volt – sóhajtott, majd arcát a kezébe temette. Borzasztó érzésem támadt, egy pillanatra valami megmozdult bennem. Talán elkezdtem hinni neki, vagyis az őszinteség apró szikrája megjelent. Nem tudom, azt viszont biztosra veszem, hogy egy pillanatra saját magamat láttam benne. Éreztem, hogy vádolja magát, de nem lehettem biztos abban, hogy nem színészkedik. Hiszen az annyira jól megy neki, elvégre ő Nathaniel Archibald. Gyakorlott ebben a témában. Én pedig nem szeretnék bedőlni neki.
- Hogyan is tudhattál volna róla, mikor egy nap húsz órát minimum együtt vagytok, a másik négyben pedig mindketten alszotok – mondtam ki hangosan, de meg is bántam. Tudtam, hogy nem kellett volna megszólalnom, mert így már semmi nem állíthatja meg kitörni készülő könnyeimet. Úgy tettem én is, ahogyan Chace, lehajtottam a fejem. Kínos volt minden egyes együtt eltöltött pillanat. A szégyentől süllyedtem, akárhányszor eszembe jutott az az éjszaka, ami valójában eszembe sem juthat, hiszen nincs igazán sok emlékem róla. Én magam sem tudom, hogy mi történt, de már fél Manhattan ezen csámcsog. Mi ez, ha nem igazságtalanság?
- Azért ugye tudod, hogy rá is szolgáltál egy kicsit? – kérdezte félszegen. – Amit tegnap műveltél Eddel, az nem éppen volt úrilányhoz méltó. Tudod, hogy milyen! Addig nem áll le, amíg bosszút nem áll...
- Nem hallgatom ezt tovább - suttogtam, hiszen a visszafojtott sírástól hang sem jött ki a torkomon. Felpattantam, majd a lehető legangolosabban a konyhába távoztam. Nagyon reménykedtem abban, hogy Chace nem jön utánam. Nem tudtam tovább tartani magam, a mosogató szélére támaszkodva próbáltam lenyugodni. Ujjaim teljesen elfehéredtek, ahogyan szorítottam a kagyló szélét, lehajtott fejjel. Éreztem, hogy a hajam egyszerűen a kezemre omlik, de nem volt erőm megigazítani.
Némán álltam, összeszorított szemmel és szájjal, hogy még véletlen egy nyekkenés se törhessen ki belőlem. Éreztem, ahogyan először a lábaim, majd a kezem, amin támaszkodtam, remegni kezdett. Pattanásig feszült idegekkel álltam ott, és tudtam, ha most nem üvöltök fel, menten elájulok. Lábaim lassan kezdték felmondani a szolgálatot, és önkénytelenül is térdre estem. Ekkor hallottam meg Chace lépteit, majd az árnyéka is beúszott a látókörömbe. Gyorsan megigazítottam a hajam, és felkeltem a padlóról. Úgy tettem, mintha csak a karkötőm esett volna le rólam. Megtöröltem a szemem, majd megengedtem a vizet. Megmagyarázhatatlan volt, hogy miként párolgott el minden gyengeségem egy szempillantás alatt. Meglepődtem, de magamban büszke is voltam magamra, és ez a mondat fogalmazódott meg bennem: Ez az Lor, jól bírod a strapát!
Chace időközben mellém telepedett, háttal nekidőlt a konyhapultnak, és idegesítően pásztázni kezdett. Figyelemmel kísérte minden egyes mozdulatomat, amitől zavarba jöttem. Szipogtam, elfordultam tőle, pakolászni kezdtem, de ez egy cseppet sem zavarta őt. Engem viszont annál inkább!
- Nem csak az a bajod, hogy Ed ezt nyilatkozta. Látom, hogy van itt valami más is – mondta karba tett kézzel, majd némán várta a válaszom. Még jobban zavarba jöttem, hiszen nem szoktam meg azt, hogy valaki ennyire átlát rajtam. Sosem voltam senki számára nyitott könyv, számára sem lehetek. Úgy éreztem magam, mint egykoron a pszichológusnál. Igaz, öt hónapja nem voltam már nála, az előtt is két alkalommal, de az is pontosan ugyanilyen volt. Idegesítő kérdések, amikre semmi kedvem válaszolni, és mégis megteszem. Hogy miért? Mert kikívánkozik belőlem. El akarom mondani, azt akarom, hogy megértsen. De miért pont ő érezne velem együtt?
- Valóban nem – sóhajtottam, majd mikor az utolsó szekrényt is becsuktam, egyenesen Chace szemébe néztem. – Sajnos ma reggel kirúgtak a munkahelyemről. Azt hiszem, az okát nem kell megmagyaráznom. Rá pedig fél perccel megjelent Jessica és kegyelemdöfésként akkora balhét rendezett a munkatársaim előtt – bocsánat, a volt munkatársaim előtt- , hogy egyenesen ki kellett menekülnöm az irodából. Mindezek után az egyetlen barátomnak hitt embertől megkaptam, hogy magamnak csináltam a bajt, és ha tudtam a rúdnál rázni a seggem, ezt is meg tudom oldani egyedül. Tökéletesen elintéztétek az életemet néhány óra alatt. Nagyon szépen köszönöm! – fejeztem be a monológomat, és elfutottam mellette, majd hangosan bevágtam a szobaajtót magam mögött. Olyan voltam, mint egy hisztis kislány, de, úgy érzem, minden jogom megvolt hozzá.
Chace épp olyan vehemenciával követett, ahogyan faképnél hagytam. A bevágott ajtót teljes erejéből tépte ki, és elkapta a karom. Egy pillanatra megrémültem tőle, szemében valami őrült csillogást láttam. Fogalmam sem volt arról, hogy mi válthatta ki ezt belőle, de tényleg összerezzentem.
- Ez fáj – mondtam el-elcsukló hangon, mire úgy engedett el, mintha megégette volna magát. Ráncolta a homlokát, össze-vissza futtatta a szemét, úgy tűnt, valami nagyon feldühíthette. Kereste a szavakat, amit aztán rögtön meg is talált. Mégis olyan nehéz volt kimondania.
- Jessica nálad volt? A munkahelyeden? – kérdezte dühödten, mire nem mertem mást tenni, csak bólintottam. Chace szemei teljesen összeszűkültek. Ijesztően festett. Hogyan is mernék így ellentmondani neki? – És ehhez volt valami köze Stephnek is? Ő vitte oda?
- Minden bizonnyal – vontam meg a vállam és próbáltam a helyzethez képest nyugodt maradni. Nem értettem, hogy miért olyan fontos neki, hogy néhány liba patáliát csinált az irodában. Majd rájöttem, hogy Stephanie a barátnője, és korrigáltam egy kicsit a dolgokat. – Legalábbis azt hiszem. Ők ”legjobb barik” – mutattam a kezemmel az idézőjeleket – Nem?
- Túlságosan jó barátnők – morgott egyet, majd beletúrt a hajába. – Azt hiszem, most megyek, és kicsit elbeszélgetek Stephanie-val – mondta sóhajtva, majd egy szempillantás alatt úgy tűnt el a szemeim elől, mintha soha nem is lett volna itt. Mondani akartam volna, hogy erre semmi szükség, de mire az E-betűhöz értem, már csak én magam hallottam volna.
Lehuppantam az ágyamra, és azon elterülve gondolkodóba estem. Amikor Lorainne Elliott gondolkodni kezd, akkor tényleg nagy baj van! Talán csak női megérzés volt, de biztosra véltem, hogy a java még csak most jön. Szinte láttam a képzeletbeli viharfelhőket a fejem felett. Teljesen kétségbeestem, úgy éreztem, menten megfulladok. Odarohantam az ablakhoz, majd kitártam teljesen. Mélyeket szippantottam a First Avenue nehéz, szmogos levegőjéből, és úgy tűnt, lassacskán elérem a kívánt hatást. A zihálás elmúlt, már nem is szorítottam olyan görcsösen a kilincset. Körbenéztem a szobában, majd a konyha felé vettem az irányt. Azon gondolkodtam, hogy egyek-e valamit, de mikor megláttam azt az üveg Jack Danielst, amit még Heather hozott, jobban megszomjaztam rá, mint valaha.
Nem igazán mondanám magamat iszákosnak, sőt nappal szinte sosem fogyasztok alkoholt. A mai nap történései viszont kihozták belőlem azt, hogy muszáj volt egy jó nagyot kortyolnom az előbb említett italból. Nyelvemet rögtön a szájpadlásomra tapasztottam, ahogy whisky lement a torkomon, a hideg is kirázott. Hogy őszinte legyek, nem igazán szoktam semmit tisztán inni, mert nem szeretem az ízét. Ez viszont egy olyan alkalom, amikor kivételt tettem. Először csak egy korty ment le a torkomon, majd aztán újra és újra próbálkoztam egészen addig, amíg az üveg tartalmának a negyede bennem nem landolt. Ezek után a fejemben lévő vészcsengő megszólalt, így a kupak visszacsavarása után visszaraktam a szekrénybe, és próbáltam nem gondolni rá. Ahogy elléptem a konyhapulttól, hirtelen forogni kezdett velem a világ.
- Hihetetlen, hogy néhány kortytól hogy be tudok csiccsenteni – vigyorogtam, miközben kitámogattattam magam a falak segítségével a konyhából, és ismét a hálóba mentem. Az ágyamon heverő telefonom villogott, így gyorsan odamentem és felkaptam. Meg is bántam, amint a vonal túlsó végén valaki beleszólt.
- Végre, Lor! – hallottam meg Jake érces hangját egy kicsit hangosabban, mint amilyenre az ember lánya egy telefonban számíthat. Magyarán szólva üvöltött, de azt hiszem a mai napon ezt már kezdem megszokni. – Minek van neked telefonod, ha nem használod?
- Te most számon kérsz engem, hogy miért nem veszem fel neked? – nevettem bele gúnyosan a telefonba. Nem akartam hinni a fülemnek. Még ő cseszett le engem. – Mit akarsz tőlem?
- Meg kéne valamit beszélnünk, kérlek… - váltott könyörgő hangnemre, valószínűleg a reggel történtek miatt. Idegesen fújtattam, ahogyan az elmémbe kúsztak az eddig legmélyebbre száműzött emlékek. – Van rám fél órád? Mondjuk háromkor?
- Talán háromkor lesz rád fél órám – mondtam, miközben a tükörben nézegettem a hajam. Kicsit megenyhült a szívem, és tudtam, hogy el fogom neki nézni a reggeli mondatát, hiszen tudom, hogy másra nem is számíthatok, csak rá. Milyen furcsa, hogy az ember lánya naponta ötszáz emberrel találkozik, további kétmillióval fut össze az utcán, hiszen a világ egyik legnagyobb városában él, és mégis csak egy ember van, akiben feltétel nélkül meg tud bízni. Már ha ezek után még képes leszek ilyesmire Jake-kel kapcsolatban. Ezen gondolkodtam, miközben fél lábbal az ágyon térdelve kémleltem, hogy mit is tudnék kezdeni ezzel a szénakazallal a fejem tetején.
- Lor, te ittál? – kérdezte felháborodottan. Hangja annyira tükrözte az érzelmeit, hogy szinte magam előtt láttam az arcát, amikor ezt kimondta. Nevetnem kellett, de szabad kezemet a számra tapasztva meggátoltam magam ebben.
- Igen, vizet – morogtam, miközben még mindig próbáltam elfojtani a magamból kikívánkozó röhögő görcsöt. Igazából, nem tudom, hogy mi ezen olyan vicces, de én jót mulattam. Ennyi csak jár nekem, nemde?
- Oké, rendben – sóhajtott. – Tehát, háromkor találkozzunk a First Ave és a hatvanadik utca sarkán – mondta, én pedig áldottam az eget, hiszen tudtam, hogy ott van a közelben egy Starbucks, és a mai kávém már igencsak hiányzik.
- Hm… amúgy is utcasarki vagyok, ugye? – mondtam keserűen, majd gyorsan témát váltottam. – Rendben, akkor háromkor – tettem le a telefont, majd a párnák közé vágtam, és ismételten elterültem az ágyon.
Rájöttem szépen lassacskán, hogy az én életem túlságosan stresszes. Állandóan rohanok, sosincs időm semmire, még arra sem, hogy egyek. Igaz, mostanság biztosan nem leszek elhavazva, ugyanis kirúgtak. Ezzel csak az a gond, hogy nem tudom, miből fogom fedezni a lakásom költségeit. Két-három hónapig biztosan elleszek a tartalékomból, de utána? Mi van, ha nem találok munkát? Ezt a házat is el kell adnom, és netán költözhetek Brooklynba? Rosszabbnál-rosszabb gondolatok fogalmazódtak meg bennem, így néhány perc múlva utolsó reményként ismételten kinyitottam a konyhaszekrényt. Letekertem az üvegről a kupakot, majd ismét meghúztam. Éreztem, hogy nem lesz ennek jó vége, de el sem tudtam képzelni az ellenkezőjét a mai napon. Eltűnődtem, hogy talán péntek tizenharmadikát írunk, ezért vagyok ilyen szerencsétlen. A Jack Danielsszel a kezemben a nappaliba sétáltam, ahol elővettem a reggel vett újságot, és ismét végignyálaztam az Eddel készített interjút. Borzasztóan éreztem magam, és arra vártam, hátha megnyílik a föld alattam. De nem nyílt, én pedig csak a saját nevemet tudtam bámulni, ami ott díszelgett óriási betűkkel az újrahasznosított papír közepén.
Elaludtam. Nem tudom hogyan, és mikor, de elnyomott az álom. A whisky alján már csak néhány korty maradt, amit a szőnyegem természetesen szépen magába ivott, tehát ki kell majd tisztíttatnom, vagy szagolhatom a bűzt még legalább két hétig. Arról a foltról meg nem is beszélnék, amit ez hagyott maga után. Borzasztóan nézett ki, nekem pedig majd’ szétszakadt a fejem. Lassan kikászálódtam a kanapé puha párnái közül, majd elsőként megigazítottam a hajam. Kitártam az ablakokat, sétálgatni kezdtem az üres lakásban. Valami furcsa volt, hiányérzetem támadt. Legalább három kört tettem, mire észrevettem, mi változott. Heather egyetlen egy rongya sem volt sehol az utamban. Sietősen rontottam be a szobájába, ahol egy újabb meglepetés várt. Sehol egy bőrönd, egy parfüm, vagy akármilyen, arra utaló nyom, hogy itt lakik. Kinyitottam a szekrényt, de az is üres volt. Felszívódott.
- Hála az égnek – nyögtem fáradtan, és becsaptam a szobaajtót. El sem hiszem, hogy ismét egyedül vagyok a lakásban, de azért kicsit rossz érzés volt, hogy a könnyes búcsút kihagyta a forgatókönyvből. Nem baj, mindketten jól jártunk. Ő utál búcsúzkodni, én pedig utálok együtt lakni vele, főleg ha az én lakásomban hagy mindent szanaszét. Lezártam magamban a Heather-témát és azon gondolkodtam, hogy mivel üssem el az időm. Miközben a háló felé sétáltam, lekaptam magamról a felsőmet, ami már reggel óta rajtam pihent. Gyűrött lett, mivel elaludtam benne, ami igazán nem szokásom. Olyan lány vagyok, aki vigyáz a ruháira… általában.
Ebben a pillanatban esett le, hogy nekem háromkor meetingem van, így gyorsan felkaptam a telefonom. Szerencsére még alig múlt el két óra, így a kis alvás ellenére is viszonylag nyugodt tempóban el tudtam készülni. Furcsa érzés kerített hatalmába, miközben a ruháimat próbálgattam. Nem tudtam pontosan, hogy miért is akarom kicsípni magam. Egyszerűen szükségem volt arra, hogy tökéletes külsővel hagyjam el a lakásomat. Azt akartam, hogy ne találjanak rajtam kivetnivalót.
Mivel kint kivételesen elég meleg a levegő, ezért egy short mellett döntöttem. Hozzá egy meglehetősen ódivatú, még otthonról hozott blúzt vettem, amit aztán bele is húztam a nadrágba. Átpakoltam a fontosabb dolgaimat egy világos táskába, és fehér, óriási sarkakkal megáldott platform cipőt húztam. A hajvasalóm is előkerült, így néhány simítás után már-már teljesen egyenes hajú lány nézett velem farkasszemet a tükörben. Hamar előkerült az alapozó is, természetesen kézen fogva a pirosítóval, a szempillaspirállal és a szájfénnyel. Tíz perc intenzív vakolás után már igazán emberi fejem volt, így lassan belebújtam a cipőmbe, és tettem néhány próbakört a lakásban. Ezt a lábbelit még sosem viseltem, csak véletlen vettem meg. Éppen a boltkóros korszakomat éltem, amikor a plázában sétálgattam, és ráleltem. Tekintve, hogy majdnem minden táskám fekete vagy sötétbarna, nem igazán illett semmihez, de aztán találtam hozzá fehér táskát is, mégsem hordtam. Mindenesetre most áldottam az eszem, hogy egykoron kiadtam érte egy kisebb vagyont.
Éppen elértem az indulásra kész állapotot, amikor valaki ütni kezdte az ajtómat. Erősen gondolkodóba estem, hogy vajon kit takarhat a nehéz faajtó. Heather nagy valószínűséggel nem jön vissza, más pedig miért keresne? Sietősen az ajtóhoz szaladtam, majd mikor kinéztem a ”kukucskálón”, az életkedvem is elment.
- A portás is csak díszből ül lenn a bejáratnál. Nem az lenne a dolga, hogy bejelentse nekem előre a vendégeket? – kérdeztem halkan magamtól, majd ezer wattos vigyorral kinyitottam az ajtót Stephanie előtt.
- Nem mondanám, hogy szép napot. Neked most valami egészen mást kívánok – kezdett bele hisztérikusan, de láttam rajta, hogy a magabiztosság csak álca. Valójában igencsak össze volt zavarodva.
- Minek köszönhetem a látogatásodat, drága kollegina? – vigyorogtam negédesen, mire eltorzult az arca. Még jobban, mint amennyire szokott. Ez ijesztő! – Ha már itt tartunk, én pedig nem mondanám, hogy kerül beljebb, mert az ellenkezőjét gondolom. Lefordítsam? Húzz innen!
- Te aztán nagyon vendégszerető vagy – grimaszolt rám, majd sóhajtott egyet. – Nem számít, úgysem barátkozni jöttem.
- Hát akkor mi szél hozott ide?
- Szeretném közölni veled ismételten, hogy mekkora egy szánalmas picsa vagy – mondta gúnyosan, mire elkerekedtek a szemeim. – Az első dolgod az volt, hogy kitálaltál Chace-nek a reggel történtekről. Úgy látszik, találtál egy barmot, aki felajánlja a vállát arra, hogy kisírd rajta minden bánatod.
- Nocsak, milyen szép szavakkal illeted életed szerelmét! – néztem rá cseppet lenézően, majd kicsit beljebb hajtottam az ajtót, jelezvén azt, hogy jó volna, ha ezt a beszélgetést mostanság befejeznénk. Stephanie ujjai végén lévő túlságosan is megnyúlt műkarmok hangosan koppantak az ajtón, mikor meggátolta annak becsapódását.
- Akkor is végighallgatsz! – szólt rám erélyesebben, mire ismét kikerekedtek a szemeim. Nem jutott eszembe semmi frappáns zárómondat, úgyhogy inkább kisurrantam az ajtón, és hagytam, hogy kövessen. Egészen Chace lakásáig meg sem álltam, hiába üvöltözött utánam az a liba. Ott aztán erélyesen megütögettem az ajtót, ami utána szinte rögtön ki is tárult előttem.
- Lorainne? – kérdezte meglepetten Chace. Valójában bántam, hogy nem kaptam fel útközben valahol egy polaroid fényképezőt, és nem örökítettem meg az utókornak ezt az arckifejezést. Igaz, elég nehéz lett volna, hiszen nincs is olyanom, de ez most teljesen mellékes. Chace még jobban elképedt, mikor meglátta a hátam mögött éppen befutó Stephanie-t, vonásai keményebbé váltak. – Steph? Mit keresel… illetve mit kerestek itt?
- Azért méltóztatlak zavarni néhány percecskére, hogy megkérjelek arra az apró szívességre, hogy fogd vissza a barátnődet egy kicsit. Nem érdekelnek a problémái, sőt az sem, hogy mi van köztetek! Szóval valahogy vakard le rólam, mert ha nem teszed, isten bizony megtépem a szőke fürtjeit. Most még finom vagyok és nőies, de ha még egy szót szól, én nem állok jót magamért – hadartam el talán két levegővételre, majd már indultam volna, de Chace utánam kapott. Ismételten úgy fogott meg, ahogyan néhány órával ezelőtt, fájt a szorítása.
- Állj – kiabált rám, majd Steph felé fordult. – Miért csinálod a balhét már megint? Nem megmondtam, hogy hagyd békén Lort?
- Már hogyan hagyhatnám, mikor minden miatta van – sikította hisztérikusan. – Ő tehet mindenről, gyűlölöm!
- Ez a saját, személyes problémád. Tartsd is meg magadnak! – mondta kimérten Chace. – Akármilyen balhét csinálsz, köztünk nem lesz többé semmi! Hiába cseszed le Lort, nem ő miatta, és nem is azért, mert reggel patáliát rendeztél az irodában. Egyszerűen elegem lett abból, ahogyan viselkedsz!
- Á, így már értem! – mosolyodtam el gúnyosan. – Tehát az a bajod, hogy Chace kiadta az utad. Nos, fogadd szívélyes és legőszintébb gratulációmat, hogy végre megtetted – nyújtottam a kezem felé, és láss csodát, el is fogadta.
- Dögölj meg – morogta idegesen Steph, majd sarkon fordult és rohanni kezdett. Nem akartam utána szólni, hogy a lift a másik irányban van. Inkább megnéztem, ahogyan tíz másodperc után leesik neki, majd ismét elrohan előttünk. Nem bírtam ki nevetés nélkül, ami szemmel láthatóan még jobban idegesítette a szőke leányzót. Arcomról csak akkor hervadt le a kárörvendő vigyor, mikor észrevettem, hogy Chace keze még mindig a karomon pihen.
- Össze fogod gyűrni a blúzom – néztem rá a lehető legkomolyabban, mire egy halk bocsánat után végre levette a mancsát rólam. – Köszönöm!
- Ne haragudj – hajtotta le a fejét, majd láttam, hogy nem tud mit mondani, így rövidre zártam a beszélgetést.
- Miért kellett ebbe is belekeverned? – kérdeztem unottan tőle. – Lehet, hogy Steph előtt megjátszottam, hogy minden rendben van, de azt akarom, hogy tudd, hogy valójában semmi sincs! Miért nehezíted az életem?
- Muszáj volt, teljesen kibuktam azon, hogy jelenetet rendezett a munkahelyeden.
- Jó, mindegy! Ezt nem most fogjuk megbeszélni – túrtam a hajamba, majd előkaptam a telefonom. – Rám már várnak, úgyhogy most mennék is. Később beszélünk!
És ezzel így faképnél is hagytam. Stephanie-val ellentétben én a helyes irányba indultam, és körülbelül öt másodperc múlva a kezem már a lifthívó gombon pihent. Legalább két percet vártam, mire a lift képes volt feljönni idáig, majd beszálltam a gyönyörű, három oldalt tükörrel borított helyiségbe. Megnyomtam a földszint gombját, majd éreztem, hogy a gyomrom hirtelen a torkomba szalad. Sosem bírtam jól a liftezést, de New York magaslataiban kötelező volt hozzászoknom. Mire leértem, már-már el is untam magam, és csak odaintettem a portásnak, aki furcsa mód megkért, hogy fáradjak oda hozzá egy pillanatra.
Homlokráncolva a pulthoz mentem, és vártam, hogy megszólaljon. Nem tudta, hogyan kezdjen bele, eléggé zavarodottnak tűnt. Tudtam, hogy valami elég rendkívüli dolog történhetett, ha már a portás sem tudja kifejezni magát. Egyre idegesebben vártam, hogy szóhoz jusson, kezemmel doboltam a pulton.
- Csak szeretném felkészíteni a kisasszonyt, hogy kint legalább harminc fotós áll, és várja, hogy maga elhagyja a lakását – dadogta, majd kifelé mutatott, ahol a forgóajtó mögött valóban egy kisebb tömeg várakozott.
- Köszönöm – néztem rá fájdalmasan, majd bizonytalan léptekkel a kijárat felé indultam. Magamban elszámoltam háromig, és csak aztán léptem be az ajtóba. Ahogyan átjutottam a másik oldalra, a kamerák kattogni és a vakuk villogni kezdtek. A lehető legtermészetesebb módon mentem el mellettük, de néhányan az utamba álltak.
- Lorainne! Igazak a vádak, amiket Ed Westwick… - kezdte az egyik magas, fekete férfi, miközben próbálta velem tartani a lépést. Ez nem volt olyan nehéz, hiszen óriási sarkakon egyensúlyoztam. Mielőtt befejezhette volna a mondandóját, a szavába vágott egy másik.
- Valóban ilyen közeli kapcsolatot ápolt vele? – nyomott egy apró, szőke nő mikrofont az arcomba, mire egy kissé bedühödtem, de erőt vettem magamon, és megálltam egy pillanatra.
- Minden el fogok mondani, de nem itt és nem most. Ha most megbocsátanak, sietek. Nagyon sietek – mondtam, és kikerültem őket.
Úgy döntöttem, hogy körülbelül háromszáz méterre nem fogok taxit, így gyalogosan indultam el a találkahely felé. Így is idő előtt odaértem, két perccel három előtt. Láttam, ahogyan a fotósok utánam nézegetnek, így jobb ötlet híján berohantam a Starbucksba. Ott persze kivártam szépen a sorom, és kértem egy jó erős kávét. Mielőtt kiléptem volna az épületből, gondosan körülnéztem, hogy követett-e valaki. Nem akartam Jake-et is belesodorni a zűrös életembe. A bentiek bizonyára paranoiásnak hittek, és még az is lehet, hogy igazuk volt. Óvatosan, lassú léptekkel hagytam el a kávézót, miközben a telefonomon Jake-nek pötyögtem.
”A Starbucks előtt várlak. Siess, mert rám talált a média mocskosabbik része!”
Éppen rányomtam a küldés gombra, amikor megállt mellettem egy taxi. Jake mosolyogva intett, hogy száljak be, és én egy pillanatig sem haboztam. Gyorsan bevágódtam a taxiba, majd két puszi után kérdően néztem először a sofőrre, majd Jake-re.
- A Central Parkig kérjük a fuvart – mondta magabiztosan, majd a taxi beletaposott a gázba.
Ott aztán kikászálódtunk a sárga kocsiból, és a zöld övezet felé vettük az irányt. Féltem, hogy itt is rám találnak, bár nem hinném, hogy követtek volna. Ki az a hülye, aki egy ilyen húzás után még elmegy a város közepére sétálgatni? Most bujkálnom kéne valahol az Isten háta mögött. Ehhez képest emberek közé megyek, és megpróbálok elvegyülni több-kevesebb sikerrel.
- Köszönöm, hogy meghallgatsz – ült le egy padra Jake, én pedig követtem a példáját, majd nagyot kortyoltam a kávémból.
- Azt hiszem, reggel kicsit elvetettem a sulykot – mondtam szégyellősen. – Tudom, hogy te is csak idegből mondtad azt, és aztán én is. Rosszkor voltunk rossz helyen, ennyi! Nem szeretném, hogy ezen menjen el a barátságunk – mondtam el az előre eltervezett monológomat, mire Jake felhúzott szemöldökkel bámult rám. – Most mi van?
- Mitől lett Lorainne Elliott ilyen, végletekig megértő? – kérdezte bizalmatlanul, majd végigmért.
- Mindenkinek lehetnek szemét napjai – sóhajtottam, majd ismét a számhoz emeltem a papírpoharat. – Gondolom, észrevetted, hogy ez most nekem éppen az egyik legrosszabb.
- Hát igen, és ezt nagyon sajnálom – fogta meg a szabadon maradt kezem. – Szeretném, ha tudnád, hogy bármi történjék, rám számíthatsz.
- Köszönöm – eresztettem el egy apró mosolyt. – Elvégre, mire vannak a jó barátok, ha nem erre?
- Barátok – ízlelgette magát a szót Jake, arcán valami kifürkészhetetlen érzelemmentesség jelent meg. – Igen, azok vagyunk. Barátok – motyogta maga elé.
- Benned ez még csak most tudatosult? – nevettem rá végre először, őszintén. – Senki más nincs ebben a rohadtul túlméretezett városban, akit ennek nevezhetnék. Csak te. Egyeduralkodó vagy!
- Ó, ne bókolj – húzódott félmosolyra a szája, majd ismét megszorította a kezem. Arca egyik pillanatról a másikra aggódóvá vált, kerülte velem a szemkontaktust. – Ami azt illeti, lehet, hogy valamit el kéne neked mondanom.
- Jaj, ne! – húztam el a kezem, és összekulcsoltam magam előtt. – Ismét felszedtél egy idegesítő libát, és szeretnél megkérni, hogy menjek el veletek ebédelni, hogy bemutathass neki!
- Rosszabb – mondta keserűen, és ekkor esett le, hogy a dolog, amiről beszélni szeretne, fontosabb, mint gondoltam. – Nincs semmilyen csaj. Éppen ez az.
- Pasi? – kérdeztem halkan, de viccnek szántam. Valahogy oldani akartam a feszültséget, ami kettőnk között keletkezett.
- Lorainne – fordult felém, majd végre a szemembe nézett. – Szép ez a cukros-mázas sztori a barátságról, meg az összetartásról, de a helyzet merőben más. Nő és férfi között nincs őszinte barátság, az egyik mindig többet akar!
- Távol álljon tőlem ez a vád – tettem fel a kezem, mire ismételten rájöttem, hogy baklövést követtem el. Jake arckifejezése szomorúvá vált, és ekkor világossá vált, hogy nem rám gondolt. – Ja, hogy…
- Először, mikor megláttalak, tudtam, hogy melletted a helyem – mosolyodott el keserűen. – Nem foglalkoztál velem, én pedig minden nap figyelemmel kísértelek. Tudtam, hogy mikor kávézol, mikor vagy éppen annyira belefeledkezve a munkádba, hogy egy melletted robbanó bomba sem tudna elszakítani tőle. Szépen lassan kifigyeltem, hogy miket szeretsz, majd hozzád azonosultam. Először még magammal is el tudtam hitetni, hogy a barátságunk így működhet..
- Miről beszélsz? – kérdeztem hisztérikusan, miközben próbáltam magamban elrendezni a dolgokat.
- Hallgass meg – szólalt meg mielőtt még folytathattam volna. – Azt hittem, hogy minden simán fog menni. Te szeretni fogsz, mert mindig ott leszek neked, ha valami baj van, én pedig jól fogom érezni magam, mert a közeledben lehetek. De nem, nekem ez így már nem megy többé. Nem akarlak átverni! Lor, én szeretlek!
Az utolsó három mondat még vagy harmincszor ismétlődött meg a fejemben. Annyira leblokkoltam, hogy még a kávét is kiejtettem a kezemből. A sötét folyadék nyomban utat tört magának, és a pohár fedelén lévő kis nyíláson távozni készült. Pillanatok alatt elterült a pad előtt. Én pedig küzdöttem. Saját magammal vitatkoztam, miközben kezeimet automatikusan a szám elé kaptam. Magam elé meredve emésztettem, és gondolkodtam azon, hogy mi volna a helyes reakció egy ilyen mondat után. Halvány fogalmam sem volt arról, hogy mit mondhatnék, pedig nekem a kommunikációval nincsenek különösebb bajaim. Gyorsan és pillanatok alatt reagálok, történjék bármit. Ez viszont most belém fagyasztotta a szót. Szinte lassított felvételként emeltem tekintetem Jake-re, majd ismét magam elé. Éreztem, ahogyan forog a világ.
- Én… - kezdtem bele egy perces fáziskéséssel, majd egy szó után bele is buktam. Csak bámultam a mellettem ülő férfire, és nem akartam hinni a fülemnek. Szerelem? Ő és én? Ebbe még bele sem gondoltam soha. Annyira távolinak tűnt az, hogy közöttünk bármi lehetne. Talán lenéztem őt, bár nem szokásom ilyeneket tenni. Valamiért mégis úgy éreztem, hogy mi nem vagyunk egymásnak valók. Ő olyan nyugodt, én pedig pörgök. Odaadná a fél karját egy félezer oldalas sci-fi regényért, én pedig majd’ meghalnék az unalomtól mellette. Ha úgy fogalmazom meg, hogy más világ vagyunk, az a legpontosabb.
- Látom az arcodon, hogy meglepett, és igazából engem is. Sosem gondoltam volna, hogy a Central Park egyik padján fogok neked szerelmet vallani. Valahogy nem így terveztem – kezdett magyarázkodásba, mire összetört bennem egy kép. És azon a képen bizony ő volt.
- Bár ne tetted volna – mondtam szomorúan, és éreztem, hogy egy apró könnycsepp végigszalad az arcomon. – Nem akarlak elveszíteni, de ez most túl nagy falat volt.
- Csak gondold át, kérlek! – fogta meg ismét a kezem, amire én automatikusan úgy reagáltam, hogy kissé távolabb húzódtam tőle.
- Én azt hittem, hogy először az életben találtam egy igazi barátot – suttogtam magam elé. Valójában nem akartam hangosan kimondani, de ennek ellenére is kiszaladt a számon. Jake némán hallgatta, arcán semmilyen érzelem nem tükröződött. Érezte a vesztét.
- Mit érzel most? – kérdezte. Ismételten befigyelt a pszichológus effekt.
- Semmit – sóhajtottam. – Talán szomorú vagyok, talán csalódott és zavarodott. Csak ennyi. És most azt hiszem, a legjobb lesz, ha hazamegyek – keltem fel a padról, és megtöröltem könnyáztatta arcom. Jake eközben lehajolt, hogy felvegye a kiborult kávém maradékát, és a legközelebbi szemetesbe – ami pontosan a pad mellett volt – kidobta.
- Ne menj még – kérlelt, de tudtam, hogy annak nem lesz jó vége, ha tovább a társaságában maradok. Nem akarom, hogy akármilyen módon manipulálja az érzéseimet, hiszen magamtól kell rájönnöm, hogy miként legyen tovább.
- Muszáj mennem – sóhajtottam lemondóan. – Át kell gondoljak mindent, újra kell tervezzem az életemet. Nem tudom, hogy mit akarok, nem számítottam erre a vallomásra, sőt már munkám sincs, így lesz min törnöm az agyam!
- Rendben. Hazakísérlek – mondta, majd mellém sorolt, de megálltam tiltakozásképp.
- Semmi szükség rá. Hazatalálok – mondtam, majd félszegen megöleltem. A csalódottság most jobban kiült az arcára, mint eddig valaha. – Sajnálom, nem akartalak megbántani. De most tényleg jobb lesz a magány!
- Oké, semmi gond – mondta, és még szorosabban ölelt magához. – Adok időt, amennyit csak kérsz. Addig pedig vergődök a bizonytalanság pöcegödrében. Miattam ne aggódj, nem most vagyok ott először – mosolyodott el.
- Köszönöm – viszonoztam az apró gesztust, bár nem tűnt a leghihetőbbnek. Elindultam, és vissza sem néztem rá. A park bejáratánál aztán addig kapálóztam, amíg egy taxi meg nem állt nekem, és a First Avenue-re vitettem magam. Semmi kedvem nem volt ugyan a paparazzikhoz, de magához az emberiséghez sem. Szinte futva igyekeztem be az előcsarnokba a kissé félresikerült, és meglehetősen rövidnek mondható találkozásom után. A portás ismét megemelte a sapkáját, és sajnálkozóan nézett rám.
- Egy darabig most ez lesz, kisasszony – szólt utánam. Remek, legalább ő együtt tud érezni velem! – De ne aggódjon, történt már velünk ilyesmi. Biztosíthatom, hogy a házba nem fognak bejutni.
- Köszönöm – pillantottam rá mosolyogva. – Legalább a saját lakásomban biztonságban leszek!
- Ez csak természetes. Szóljon, kérem, ha valamire szüksége lenne! – mondta segítőkészen, mire csak visszaintettem, és eltűntem a liftajtó mögött.
Ahogyan ismét a hármas tükör elé érkeztem, szembe kellett néznem magammal. Megdöbbentett, amit láttam, bár semmi nem változott a külsőmön. Talán itt kezdtem el felfogni az elmúlt fél óra történéseit, és azt, hogy bele kell mennem egy – számomra – érzelemmentes kapcsolatba, vagy elveszítem azt az egyetlen embert is, akire eddig számíthattam. Semmiképpen nem akartam átverni őt, még akkor sem, ha az igazság fájhat neki. A hazugság mindig sokkal rosszabb…
*****
Ennyi lett volna a visszatérő fejezet. Remélem mindenkinek elnyeri a tetszését. Kritikákat, véleményeket várok. Az esetleges helyesírási hibákért elnézést kérek. Sokáig írtam, és a figyelmem nem mindig tudott erre összpontosulni. További szép napot mindenkinek!
xo. vic
