Sziasztok! Kis csúszással ugyan, de meghoztam a soron következő fejezetet. Nem akarok hosszú regényeket írni róla, vagy hússzor átdolgoztam, és rend szerint négy-öt oldalakat vágtam a szemétbe. Úgy döntöttem, hogy ez marad a végleges forma, az ajánlott zene hozzá pedig nem más, mint Ellie Goulding -Your Song című száma, amit megtaláltok oldalt, a szereplők képei alatt. Érdemes elindítani, én legalábbis arra írtam a fejezet nagy részét. Jó olvasást, és remélem megtiszteltek néhány megjegyzéssel is! xo. Vic
I.
A torta immáron teljes egészében készen áll a fogyasztásra, hiszen felkerült rá az a tömérdek mennyiségű hab, meg a díszítőelemként szolgáló cseresznye is. Egyetlen egy rossz szavam sem lehet, hiszen mindezt én csináltam meg magamnak, méghozzá profi cukrász módjára. Kevertem-kavartam a dolgokat egészen addig, amíg ki nem főztem a legjobb önmegszégyenítést. Mindezt addig tudtam fokozni, amíg azokat is elijesztettem magamtól, akik még valamennyire kedveltek. Kezdésként megemlíteném az én egyetlen, drága Heather barátnőmet, aki besurranó tolvaj módjára menekítette ki a dolgait a házamból, ahogy meglátta az újságban a nevem. Nem hibáztatom őt, hiszen neki jól működő karriere van, és elvégre őt is belekeverték azzal, hogy rajta van a cikk mellett megjelent apró képen. A modelleknél pedig ez ugyebár kétszer olyan kényes, hiszen mindig is volt az áltag emberekben valami fajta önfejű féltékenység, ami alapján a prostituáltak és a fürdőruhamodellek közé egy szép, szabályos egyenlőségjelet rajzoltak. Ergo, Heather nem engedheti meg magának azt a fajta luxust – bármi mást egy szemernyi gondolkodás nélkül, de ezt valóban nem -, hogy a neve akármilyen úton-módon valami rossz ügyletbe keveredjen. Persze bárhogy csűrjük-csavarjuk a dolgokat, a végeredmény nem lesz másként, magamra hagyott. Igen, a legnagyobb zűrben fordult el tőlem, tipikus Hearther-dolog. Az ember lánya egyszer az életeben akarná látni, és épp akkor tűnik el. Na, azt hiszem, több szót már nem is pazarolnék rá, hiszen teljesen felesleges. Folytassuk a következő klienssel!
Jake Morrison, az én egyetlen plüssmackóm, akihez akkor mentem, amikor csak akartam. Akkor hívtam, amikor szükség volt rá, és ha fene-fenét evett, ő akkor is megjelent húsz percen belül. Lehetett hajnali három és Central Park-szaggató vihar, rá mindig lehetett számítani. Joggal kérdezhetitek, hogy akkor mi történt, hogy őt is árulónak titulálom. Nos, ha az emlékezetem nem csal, három nappal ezelőtt szerelmet vallott. A szép szavak hatására elpárolgott az összetartozás érzetem, és inkább éreztem az elmúlt közel fél évet egy aljas csalásnak, mint egy gyönyörű baráti kapcsolatnak. Új értelmet nyertek elmémben az átbeszélgetett éjszakák, a hajnalba nyúló házimozizások, vagy épp egy gyors reggeli kávé, ami aztán az unalmas napot is erősen bearanyozta. Jake volt egyszerre minden és mindenki, ami hiányzott az életemből. Ha úgy kívántam, hozzábújhattam és elalhattam a karjaiban. Mikor másra volt szükségem, akkor kiosztott, sőt ruhakritikusként járta velem sorra a plázákat, és tűrte azt a mérhetetlen hisztit, amit egy-egy shopping túra alatt kibocsátottam magamból. Egy átlag férfi tűréshatárát már vagy a harmadik percben kimerítettem volna, de ő órákig bírta mellettem. Mérhetetlenül hiányozni fog az életemből, de most, hogy tudom, hányadán állunk a dolgoknak, muszáj lezárni ezt a kapcsolatot. Nem fűlik hozzá a fogam, de épp ezért a fél évért cserébe kell megtennem. Nem hagyhatom, hogy reménykedjen, nem csaphatom be. Elvégre én még mindig Lorainne Elliott vagyok, és tudom, hogy ő sosem tenne ilyet. Nem játszadozna a hozzá közel álló emberek érzéseivel. Tehát ő sincs többé!
A futottak még kategóriába sorolhatnám azt a sok-sok jó munkakapcsolatot, amit a hónapok folyamán kiépítettem. Konkurens cégek, főnökök, mindenki, akikkel szemtől szemben olyan műmosolyokat eresztettem el, amikbe bele is fájdult az arcom. Nem volt olyan rendezvény, ahol legalább húsz ember nem jött volna oda hozzám, hogy gratuláljon. Most a telefont sem veszik fel, és az önéletrajzomra is csak ennyit mondanak: „Lor Elliott? Ismerem a csajt, épp most derült ki, hogy egy kurva!”
Egyetlen dolog van, ami valamelyest kárpótolt az életben. Az pedig nem más, mint a szombati show, ami az én igazgatásom nélkül éppolyan botrányba torkollott, amilyenben a magánéletem is, eggyel a nagy nap előtt. Marc Jacobs asszisztense megeresztett egy hívást, hogy sajnálja, ami történt, de biztosak benne, hogy ha ott lettem volna, mindez nem történhetett volna meg. Nos, ebben én is száz százalékig biztos vagyok. Imádom azt az érzést, amikor tudom, hogy az emberek nélkülem tehetetlenek! Charlotte most épp akkora pácban van, mint én, hiszen ő is nyilvánosan leégette magát, a szombati show miatt. Nem elég, hogy a ruhák összecserélődtek, rossz smink került fel a lányokra, a felirat sem stimmelt, és a bemondó el is esett a színpadon. Kész káosz volt, minden kritikus azt nyilatkozta, hogy többé nem pazarolja az idejét olyan rendezvényekre, amiket Charlotte rendez. Erre természetesen a nagyságos asszony dührohamot kapott, és egy ócska bárban matt részegre itta magát. A szemfüles fotósok pedig éppen el tudták kapni azt az örömteljes pillanatot, amikor kivágódott a bár ajtaján és orálisan könnyített magán. Kárörömtől ittas mosoly kíséretében nézegettem az újságot, ahol mindezek megjelentek, és a telefonom is csörögni kezdett. Mindenki – már akiknek felvettem – arról kérdezett, hogy miként dőlhetett dugába New York egyik legnagyobb divatbemutatója. Sajna mindenkinek azt kellett mondanom, hogy fogalmam sincs, hiszen pénteken közös megegyezéssel felmondtuk az irodával kötött szerződésem. Úgy látszik, kedves Charlotte, senki szemétsége nem maradhat büntetlenül!
De ez már mind a múlt, ami pedig a jelent illeti, nos, abban semmi káröröm nincs, csak tömény szenvedés és szégyen. Már a londoni emberek is ujjal mutogatnak rám, bár már megszoktam, hogy itthon a családom által sokkal ismertebb vagyok, mint a tengeren túli betondzsungelben. Ahogy a Westminster híd jobb szélén sétáltam, lelki szemeim előtt az elmúlt nap történései ismételten lejátszódtak. Olyan volt, mintha egy moziban ültem volna, csak épp magamban zajlódott. Nem is figyeltem arra, hogy a szél szinte az egész hajam az arcomba fújja, sőt arra sem, hogy szoknyámat itt-ott fellibbentette egy pillanatra. Szerencsére a szájfényemet már eltávolítottam ajkaimról, így legalább ragadni nem fogok. Miután a harmadik embernek is majdnem nekimentem, és már-már szitkozódni kezdtek mögöttem, úgy döntöttem, hogy megállok. Rátámaszkodtam az erős, zöldes színű korlátra, és némán bámultam, ahogy a Temze folydogál alattam. Épp olyan békés volt, amilyennek én is mutattam magam. Persze, az én esetemben ez csupán látszat volt. Belülről majd szétfeszítettek a zavarodott érzések, a csalódás és a szomorúság. Legszívesebben dühöngtem, ordítottam volna, de nem tehettem. Ez Anglia, édesem, itt még kimértebbnek kell lennem, mint New Yorkban! Éppen indultam volna, de megéreztem, ahogyan a táskám mélyén a mobiltelefonom eszeveszett rezgésbe kezd. Gyors mozdulattal, a sietéstől kapkodva, remegő kézzel halásztam ki a készüléket, majd gondolkodás nélkül a fülemhez emeltem.
- Igen anya? – kérdeztem, és próbáltam a hangomból mindenfajta gúnyt száműzni. Elvégre bármit is tett, mindig az anyám marad.
- Csak azért hívlak, hogy megmondjam, rendeztem a számlád a Ritzben. Holnap reggel tízig el kell hagynod a szállodát – darálta egy szuszra. Furcsa volt ilyen zaklatottnak hallani, hiszen ő mindig olyan, mint egy jégcsap. Nyugodt, megfontolt, halk. Nos, most egyáltalán nem ilyen.
- Gondolom, most azt várod, hogy megköszönjem – sóhajtottam, majd átvettem a másik kezembe a telefonom. – A ma reggeli történtek után úgy gondolom, nincs semmi olyan nyomós ok, ami miatt hálásnak kéne lennem neked.
- Az anyád vagyok – üvöltött bele a telefonba. – Hogy a fenébe nem kéne hálásnak lenned? Felneveltelek, mindig megvolt mindened! Nem is éretem, hogyan merészelsz ilyen hangnemet megengedni velem szemben! – sikítozott magában, én pedig vártam, hogy letegye a telefont, mielőtt még visszaüvöltenék neki.
- Tudod, az a gondom, hogy nem én felejtettem el, hogy van egy anyám. Te voltál az, aki megtagadtál, ennél fogva én nem tartozom neked semmivel. Saját magad írtad le a papírra, hogy nem vagyok többé a lányod. Én magam nem értem, hogy mit vársz még – próbáltam a szokásosnál nem hangosabban beszélni, de nem igazán jött össze. – Még azzal sem tiszteltél meg, hogy szemtől-szemben vágj ki az életedből, csak egy nyomorult levelet hagytál. Ezért utaztam egy napon keresztül, hogy aztán olvashassak tőled öt sort. Szerintem ezt a beszélgetést itt és most abba kéne hagynunk!
- Jól látod – mondta, majd lecsapta a telefont egyidejűleg velem.
A dühtől szinte annyira köd borult az elmémre, hogy kis híján a Temzébe vágtam a saját mobilom. Ehelyett félúton megállítottam a mozdulatot, és inkább a táskám mélyére csúsztattam. Most már tudjátok, hogy mire fel ez a sok idegesség. A saját anyám dobott ki a cikk miatt a házából, sőt az egész életéből. Persze a teljes idegösszeroppanáshoz azt is tudnotok kell, hogy éppen ő küldött nekem két napja egy repülőjegyet. Azt írta mellé, hogy szeretné, ha meglátogatnám. Nos, én a családi látogatást kissé másképp képzeltem, de mint láthatjuk, még mindig tud meglepetéseket okozni. Miután megkért levélben, hogy távozzak a házából, mire ő hazaér, telefont ragadtam, és néhány obszcén szó kíséretében elmagyaráztam neki, hogy a következő gépem csak holnap jön, így villámsebességgel foglaljon nekem egy szobát a Ritz-ben. Meg is tette, ezt már nem utasíthatta vissza. Mire a taxi a hotel elé gördült, már az egész személyzet tudta, hogy jövök. Úgy ugráltak körbe, mintha valami szupersztár lennék, így rájuk tukmáltam az összes bőröndöm, és hagytam, hogy egészen a nappali közepéig cipeljék. Merthogy a lakosztályhoz az is tartozott, ami a negyedik emeleten terült el, teljes pompával és fényűzéssel tarkítva. Hiába a nehéz luxus, nem tudtam ellenállni London hívogató fényeinek, így rögtön a lepakolás után nyakamba vettem a várost. Először az Oxford Street-re látogattam el, ahol beújítottam néhány új rongyot a Pepe Jeans-ből és megejtettem egy könnyed kávézást a pláza felső szintjén található Starbucksban. Ezek után buszra szálltam – ami tőlem nem megszokott – és egészen a Westminsterig meg sem álltam. Ott aztán néhány perc séta után a Big Benhez értem, majd azt megkerülve jutottam el arra a bizonyos hídra, ahol a telefonhívást kaptam.
Miután a telefonom eltűnt a szemem elől, úgy döntöttem, hogy megválok néhány olyan dologtól, ami a családomra emlékeztet. Kezdtem a sort a nyakamban lógó fehérarany lánccal, ami végén a családom ősrégi címerének miniatűrje található. Egy kézzel bontottam ki a bonyolult kapcsot, így az ékszer immáron a tenyeremben volt. Behunytam a szemem, és a Temze fölé emeltem, majd úgy, mintha csak épp egy rózsaszirmot engednék szabadjára, kicsúsztattam a kezemből. Nem bírtam tovább, így kinyitottam a szemem, és néztem, ahogy egy kis csobbanás után eltűnik a folyó rengetegében. Így tettem aztán a gyűrűmmel is, amit anyámtól kaptam a tizennyolcadik születésnapom alkalmából még évekkel ezelőtt. Sosem vettem le azt a gyűrűt, most mégis úgy döntöttem, hogy könnyes búcsút veszek tőle. Idő közben London fölé sűrű esőfelhők gyűltek, ami aztán egy igazi, hamisíthatatlan angol záport hozott magával. Nem volt nálam esernyő, de nem igazán érdekelt különösebben, hogy bőrig ázok. Sokkal jobban izgatott az, hogy a gyűrűm is nemsokára a folyóban fog úszkálni. Utoljára megnéztem, az apró ékszert, majd azt is elengedtem, és figyeltem, ahogy elnyelik a hullámok.
- Mi ez az ékszer-sztriptíz? – kérdezte egy túlságosan ismerős hang tőlem, majd éreztem, hogy az esőcseppek nem csapódnak tovább a bőrömhöz. Magam fölé néztem, és egy fekete esernyőt találtam ott. Gyorsan száznyolcvan fokos fordulatot vettem, és szembe találtam magam egykori kedvesemmel. Ben még most is úgy nézett ki, mintha csak huszonkettő lenne, pedig az idő már igencsak eljárt alatta. Néhány év, és bizony meglesz neki az a bizonyos harmadik iksz, ami után már a hollywoodi filmsztároknak kötelező botox kezelésre járniuk.
- Benjamin – mondtam elhűlve, és éreztem, hogy megszédülök. Szerencse, hogy hátulról megtartott a híd, máskülönben biztosan hanyatt vágódtam volna, vagy rosszabbik esetben be a folyóba. – Nem hiszem el!
- Én sem – mosolyodott el gyermeki őszinteséggel. – Sosem hittem volna, hogy látlak többé. Úr Isten, Lor, csak most fogom fel, hogy mennyire hiányoztál – mondta, majd fittyet hányva az esernyőre karjait a derekamra csúsztatta, és olyan erősen ölelt, hogy egy pillanatra azt hittem, fűző van rajtam.
- Nem is tudom, mit mondhatnék, Benjamin – nyögtem, miközben próbáltam szabadulni a lélegzetelállító helyzetből. – Örülök, hogy látlak! Minden ellenére, nagyon-nagyon örülök!
- Tudod, hogy csak az anyám szólít Benjamin néven – fintorodott el, miközben észrevétlen az egyik kezét még mindig a derekamon pihentette. – Emlékszel még, hogyan reagáltam erre?
- Hát persze – húztam el a szám. – Úgy, hogy egy napig Lorainne Catherine Elliott-Warwick néven szólítottál. Mire végigmondtad, el is felejtetted azt, hogy valójában miért is szóltál hozzám!
- Sosem értettem, hogy miért van ennyi neved – esett gondolkodóba Ben. – Mindig csak a Lorainne-t használtad. Pedig mekkora poén lett volna egy bulin a teljes neveddel bemutatkoznod. Valószínűleg egyetlen egy pasi sem jegyezte volna meg a neved – mosolyodott el.
- Te sem – néztem rá gúnyosan, és egy kicsit hátrébb léptem. Már amennyire a híd széle ezt engedélyezte. Idegesített, hogy belépett a privát szférámba, és onnan nem is szándékozik eltávozni, így muszáj voltam lépni. – Amúgy pedig te is tudod, hogy anyám mindenáron be akart juttatni a Buckingham palotába. Ott pedig tudod, hogy ha valakinek csak két neve van, az már a ciki kategória.
- Emlékszem – nevette el magát. – Családi ebéden ültünk, amikor kioktatott téged, és nyíltan megmondta, hogy vehetnél példát a Davy-lányról. Teljesen elfehéredtél.
- De te még nálam is jobban – mutattam rá gonoszan az egyik ujjammal. – Mindig azt hitted, hogy anyám szerint nem vagy elég jó hozzám.
És ekkor kezdetét vette egy túlságosan hosszú, túlságosan a múltban vájkáló szarkasztikus, ám annál viccesebb beszélgetés. Utamat immáron nem egyedül jártam, Ben is csatlakozott hozzám. Miután mindkettőnk családját kibeszéltük, és fényt derítettem a szörnyű titkomra, miszerint édesanyám kiadta az utam. Ez kellett ahhoz, hogy végre könnyedebb témákról is szót tudtunk ejteni. Ben pedig pontosan olyan volt, amilyen akkor régen. Tiszta, hófehér bőre kissé le volt pirulva, szája percenként pimasz mosolyra húzódott. Még mindig azt a gyermeki őszinteséget láttam a szemeiben, amivel egykoron az orromnál fogva tudott vezetni, mert a mi történetünk sem volt éppen happy end.
2008 tavaszán kezdődött minden. Ben már két éve igen nagy népszerűségnek örvendett a lányok körében, ugyanis színművészetire járt, ahonnan aztán színházakba, és egyenesen a mozivászonra került. Mesterei kivételes tehetségnek tartották, így egyre több és több szerepet kapott. Egyszerre forgatott a stúdióban, és próbált színházakban. Furcsa módon ez teljesen betelítette az idejét, ennek ellenére is néha napján eljárt szórakozni. Úgy történhetett meg az, hogy egy gyönyörű éjszakán enyhén szalonspicces állapotban egy Mahiki nevű klubban leöntöttem két egész pohár Pina Colada-val.
***
Ott álltam, matt részegen, ledermedve. Mintha egy pillanat alatt az alkohol hatása elpárolgott volna, látásom kitisztult, a szédülés megszűnt. Ő pedig csak bámult rám, kissé bosszús volt, amit meg is érettem, hiszen egy igen elegáns és valószínűleg drága zakót öntöttem le a koktéllal. A mosoly teljes egészében lefagyott az arcomról, ahogy sötét tekintete az enyémbe fúródott. Éreztem, hogy libabőrössé várok, szabályosan megborzongtam. Hirtelen megszűnt a zene, nem vakítottak a fények, csak és kizárólag őt láttam magam előtt. Kicsit érzelgősnek tűnik ugyan, de így volt. Szerelem, méghozzá első látásra.
- Nagyon sajnálom – fogtam a fejem, és lehajoltam, hogy felszedjem a poharakat. A ruhám egy kissé elcsúszott rajtam, nem éppen hajolgatásra és takarításra volt tervezve. Idő közben sikerült magamra is öntenem néhány cseppecskét a sárga italból, amitől igencsak elkezdtem szidni az eget.
- Az én hibám volt, nem figyeltem – mondta és leguggolt mellém. Időközben a táskám is kiborult, így immáron az italba pottyant rúzsokat és a telefonomat mentettük. – Nahát, ezt jól elintézted magadnak!
- Ez a formám – sóhajtottam, majd előkaptam egy zsepit és megpróbáltam megfosztani az édeskés italtól a dolgaimat. – Még a telefonom is elázott, meg kis híján mindenem. Azt hiszem, ennek az éjszakának most lesz vége.
- Nekem még jóformán el sem kezdődött, de nem igazán lennék menő egy ekkora folttal a hátamon – nevetett, és az előbbi bosszúság eltűnni látszott arcáról. Egyetlen egy gondolat volt a fejemben: Ez az ember most biztosan azon röhög, hogy mekkora szerencsétlen vagyok! Észre sem vettem, hogy idő közben már én is vele együtt nevettem.
Miután már mindketten felkeltünk a földről és épp kárfelméréssel voltunk elfoglalva, megjelent Heather. Bent régi ismerősként köszöntötte egy jókora öleléssel, én pedig csak álltam, és néztem mint a moziban. Mikor Heath észrevett, és végignézett mindkettőnk ruháján, önfeledt kacagásba kezdett.
- Nahát, ti jól összegabalyodtatok. Hat fontom veszett kárba, ugye? – kérdezte, miközben az üres poharakat pásztázta.
- Nagyon sajnálom – néztem rá bocsánatkérően, de tudtam, hogy neki a pénz nem jelent semmit. Megveregette a vállam, és hirtelen ismét egy törpének éreztem magam. Heather különösen magas lány, talán ezért is modell. Ben sem épp a legalacsonyabb pasas, akivel találkoztam, és az én 168 centim hirtelen igencsak gyatrának tűnt mellettük. – Úgy érzem, mintha a kistesód lennék. Ne csinálj ilyeneket!
- Hát leittad magad, hugica? Irány haza, és öltözz át! És vidd magaddal Benjamint is, úgy látom ő is úgy iszik, mint egy malac – vihogott Heather, mire idegesen fújtatva elrohantam mellette, miután a két poharat a kezébe nyomtam. Mi ez, ha nem megszégyenítés?
Fél perc vágtatás után a klub előtt találtam magam. Esett az eső, mint mindig. Blézerem egyetlen gombját sietősen húztam össze magamon, ráadásul egy éppen arra járó autó úgy döntött, hogy kipróbálja, milyen érzés az, amikor a legnagyobb pocsolyába gázol bele. Láttam, hogy mire készül, de leblokkoltam, így meg sem tudtam mozdulni. Csak azt éreztem, hogy valaki hátulról elkap és beránt egy oszlop mögé. Csak sikkantottam, azt is csak fél hangerőn, sőt még kapálózni sem volt időm.
- Nyugi – hallottam meg Ben hangját, majd tudatosult bennem, hogy ő volt az, aki elrántott a kocsi, és a körülötte lévő vízesés elől. Hátam nekicsapódott a falnak, miközben előröl Ben súlya nehezedett rám. Kezei görcsösen szorították a csuklóimat, miközben én az ijedtségtől szinte levegőhöz sem jutottam. A kocsi elment mellettünk, és még így is kaptunk a vízből a nyakunkra. Pontosabban Ben kapott csak, mert előttem állt, így szinte teljesen száraz maradtam, leszámítva az esőt, és a koktélt.
- Uram Atyám! Muszáj volt rám hozni a frászt? – kérdeztem zihálva, miközben próbáltam elszabadulni a faltól.
- Nem állt szándékomban, elhiheted, csak az a rohadt kocsi. Azt hittem, hogy el fog ütni – mondta ő is szakadozottan, mire felhúzott szemöldökkel néztem rá. – Láttam, hogy leblokkoltál, ne is tagadd!
- Nem tagadom – hajtottam le a fejem, majd oldalra léptem, így kiszabadultam az ideiglenes börtönömből. – Azt hiszem, most haza kéne mennem.
- Igen, nekem is – motyogta. – Taxival mész?
- Jobb ötlet híján igen – mondtam, és elkezdtem tárcsázni a taxi társaság számát. Ben némán állt mellettem, nem is értettem, mire vár.
- Jó estét! Szeretnék egy taxit kérni a Mahiki klub elé – kezdtem bele, majd bediktáltam a címet. Ígéretük szerint öt percen belül itt lesznek. Nos, addig én kétszer jéggé fagyok az esőben.
- Merre laksz? – kérdezte hirtelen Ben, amitől úgy meglepődtem, hogy szólni sem tudtam. – Vagy semmi közöm hozzá? – folytatta mosolyogva.
- Kensington Road – mondtam zavarodottan, mire ismételten csak a mosolyt kaptam.
- Én a Victoria Roadon, ami, ha jól tudom, éppen keresztezi a Kensingtont. – mondta elgondolkodva. Szinte minden arcizma összehúzódott, furcsa fintorba rándult.
- Igen, azt hiszem, pont egy sarokra van tőlünk – mondtam zavarodottan.
- Akkor szerintem semmi szükség két taxit rendelni.
Hát nem bepofátlankodott a taximba? Ha még ez nem lett volna elég, magyarázott nekem. Ledarálta tíz perc alatt az egész életét, hogy imádja a munkáját és csak nagyon ritkán szórakozik, de akkor nem találja el a mértéket. Megtudtam az egész családja történetét, azt is, hogy szerepet kapott a Narnia második részében, méghozzá az egyik legjobbat. Hogy őszinte legyek, nem igazán figyeltem rá. Sokkal inkább az kötött le, hogy a vonásait, az arcát vagy épp a szemeit bámuljam. Ahogyan beszélt, gesztikulált, teljesen színpadra illő volt. Én pedig csak néztem, és próbáltam minden fajta olyan vágyálmot kitörölni a fejemből, ahol mi kettesben vagyunk. Főleg azokat a gondolatokat, amelyekben elképzeltem, milyen lehet az érintése, a csókjai, milyen amikor szeret. Muszáj volt ezeket a képzelgéseket kiűznöm magamból, mert már szemet tűnt neki is, hogy fél percenként kipirul az arcom. Ahogy elhallgatott, én pedig az ablak felé fordultam, ezek a bűnös dolgok ismételten befészkelték magukat a gondolataimba. Szinte éreztem, ahogyan kezeit a derekam köré fonja, majd közelebb húz magához, az ajkai az enyémhez érnek.... elég!
Kinyitottam a szemem, feljebb csúsztam az ülésen, kihúztam magam, és próbáltam rendezni a vonásaimat, és tudomást sem venni arról, hogy Ben parfümje teljesen belengi az egész kocsit. Furcsa, édeskés illata volt, én pedig alig bírtam türtőztetni magam. Legszívesebben áthajoltam volna az ülésen, és magamba szívtam volna olyan töményen, ahogy sem lehet, de emlékeztettem magam, hogy úrinő vagyok, és nem teszek ilyet. Mire a házunk elé ért a taxi, én fejben ismételten teljesen máshol jártam. Bennek szinte fel kellett ráznia, hogy magamhoz térjek.
- Megérkeztünk - mondta elnézően, majd kipattant az autóból. Sóhajtva kaptam magamra a blézerem, direkt kissé lassabban, mint szokásom. Vártam, hogy elmenjen, de nem tette. Ehelyett megkerülte a taxit, és kinyitotta előttem az ajtót. Majdnem ki is estem rajta, de végül megálltam a két gyenge lábamon, és egy erőtlen mosolyt küldtem felé. Természetesen ő rendezte az utazás költségeit, de megbeszéltük, hogy visszafelé én leszek a soros. Az ajtó előtt köszöntünk el egymástól abban megegyezve, hogy fél óra múlva ugyanitt találkozunk. Két gyors puszi után útjára is indult, én pedig képtelen voltam megállni, hogy utána ne nézzek. Szinte futva igyekezett a kereszteződés felé, és nagy szerencsétlenségemre éppen akkor ő is megfordult, amikor én felé fordítottam a tekintetem.
Zavarban, és kétségek között csaptam be magam mögött az ajtót, majd belevetettem magam a túlméretezett gardróbom rejtekébe. Valami kirívóan csinosat akartam keresni, és talán még magamnak is féltem bevallani, hogy mindezt Ben miatt tettem. Tetszeni akartam neki, azt akartam, hogy felfigyeljen rám. Megigazítottam a sminkem, és illatfelhőt varázsoltam magam köré. Mikor elkészültem, az órára néztem, és még mindig volt tíz percem a viszontlátásig. Úgy ültem az ágyam szélén, mint egy szorongó tinédzser az első randi előtt. Tördeltem a kezem, fél percenként pillantottam, hol az órára, hol a tükörre. Még a hajsütőt is beüzemeltem, hogy felfrissítsem a hajamból igencsak kikopni látszó hullámokat. Miután varázsoltam néhány friss loknit, erősen lelakkoztam. Ezek után ismételten magamra öntöttem a parfümös polcot, majd hangyalépésben a kijárat felé indultam.
Egy perc késéssel értem le a bejárat elé, ahol megláttam őt. A falnak volt támaszkodva, és az óráját nézte, nem vett észre. Borzasztóan zavarban voltam, még az is megfordult a fejemben, hogy visszarohanok a lakásba, és magamra zárom az ajtót. Végül mégis csak erőt vettem magamon, és bizonytalan léptekkel odasétáltam mellé.
- Nem jött még a taxi? - kérdeztem mosolyogva, ami igazán erőltetettnek tűnt, legalábbis belülről, magamban ezt éreztem.
- Nem, pedig már itt kéne lennie - sóhajtott. Csak ezek után emelte rám a tekintetét. - Wow!
Szemei kikerekedtek, hirtelen hebegni-habogni kezdett. Szemeiben olyan őszinte meglepődés volt, amitől pipacsvörössé váltam. Hogy rövidre fogjuk a történetet, visszamentünk a klubba, ki-ki a saját társaságához. Néhány asztal választott el minket, meg egy kisebb tömeg, de ennek ellenére is percenként sikerült összenéznünk. Ilyenkor mindig elmosolyodtunk, és gyorsan elfordítottuk a fejünket, olyanok voltunk, mint a kisgyerekek. Heather, mint valami követ, rohangált a két asztal között, majd egyszer rávett arra, hogy csatlakozzak én is hozzá. Nem voltam biztos abban, hogy jó ötlet lenne-e velük mulatni, aztán néhány perc unszolás után beleegyeztem. Három Mojito és közel két óra után már együtt léptünk ki a Mahiki ajtaján. Ismételten úgy döntöttünk, hogy egy taxival utazunk, ott pedig megtört a jég. Ne gondoljatok semmi rosszra, nem estünk egymásnak, csak elkezdődött valami, ami aztán hetekkel később egy kapcsolattá fejlődött.
- Rendben, akkor majd hívlak – morogta, miközben próbálta az idegességét leplezni. Nem akartam, hogy lássa, mennyire örülök annak, hogy kezdeményezett, így megpróbáltam pókerarcot vágni, de valahogyan nem bírtam megálljt parancsolni az arcizmaimnak.
- Oké – játszottam a táskámmal, miközben a kulcs után kutattam. Ben se szó, se beszéd eltűnt. Homlokráncolva néztem utána, és egyszerűen nem értettem, hogy miért nem volt képes legalább egy hellót kinyögni köszönésképp. Úgy éreztem, hogy a hirtelen magány homlokegyenest fejbecsapott.
Épp mikor elfordítottam a kulcsom a zárban, lépteket hallottam a hátam mögött. Eléggé félős vagyok, így próbáltam mindent kétszeres gyorsasággal csinálni, hogy néhány másodperccel később már az otthon védelmező falai vegyenek körül.
- Lor, várj! – hallottam meg Ben hangját, mire teljesen lefagytam. Lassan fordultam hátra, és kérdőn néztem rá. – Ráérsz holnap délután?
- Szerintem igen – gondolkodtam el. Tudtam, hogyha netán valami dolgom lett volna, azt is olyan nemes egyszerűséggel lemondom. – Miért?
- Csinálhatnánk valamit – mondta, de a hanglejtése inkább kérdésre hajazott. – Mondjuk… nem tudom. Akármit. Van kedved hozzá?
- Persze, az nagyszerű lenne – mosolyodtam el.
- Akkor…holnap kereslek. Jó éjt! – mondta, és egy ellenállhatatlan mosoly után ismét elindult, és úgy tűnt, ezúttal már nem fog visszafordulni.
***
- És milyen az élet New Yorkban? – kérdezte őszinte érdeklődéssel, miközben egyensúlyozni próbált fölöttünk az esernyőjével. – Mindenhova sárga taxival jársz, és a Central Parkba jársz futni?
- Pontosan – nevettem. – Mindenki azt csinálja, amit én. Van gyorskaja, sok-sok autó, magas épületek, és tömérdek lehetőség arra, hogy kitűnj az átlagemberek közül. Vedd ezt jó és rossz értelemben is.
- Hányadik emeleten is laksz? Úgy tudom, legalábbis Heather elmondása szerint igencsak magaslati levegőt szívsz – viccelődött, miközben befordultunk egy kisebb utcába, ami azért valamennyire szélvédettebb volt, mint a Temze part.
- A negyvenediken… még kimondani is sok – sóhajtottam, majd kitettem a kezem az esernyő alól, hogy megnézzem, esik-e még. – Igazából az élet mindenhol ugyanolyan. Csak ott kicsit kevesebb az eső, de itt is elállni látszik.
- Hova tűnt a fene nagy tériszonyod? – kérdezte gúnyosan, mire csak megvontam a vállam.
Még magamnak is féltem bevallani, de Ben közelségére a szívem ismételten irdatlan tempóban kezdett kalapálni. Nem tudom, hogy csak a múltra való tekintettel, vagy érzek-e még iránta valamit. Szó mi szó, egy évet nem lehet csak úgy kitörölni az ember emlékezetéből. Szerettem őt, úgy, ahogy embert az előtt és az után sem soha. De az élet nem áll meg, hiszen fiatal vagyok, rengeteg lehetőségem van arra, hogy ismételten valaki elcsavarja a naiv fejem. Már csak az a kérdés, hogy akarom-e egyáltalán, hogy valaki ismételten ekkora szerepet játsszon az életemben, hisz hiába az a tömérdek szép emlék, ennek ellenére kettőnk rózsája dugig volt tövisekkel. Talán csak ügyetlen voltam, vagy meggondolatlan, de mindig tövisekbe ütköztem, amik igencsak fájó sebeket okoztak. Ahogyan teltek a percek Ben társaságában, azt láttam rajta, hogy nem csak én sebeztem meg magam a tüskékkel, ő is kapott belőlük rendesen, csak az erősebbik nem jobban tudja leplezni, mit is érez valójában.
- És milyen a Ritz királyi lakosztálya? – kérdezte vigyorogva, én pedig felidéztem a bennem lévő alig két órás képet.
- A fürdő határozottan tágas és kényelmes. Isteni jó órákat töltöttem a kádban, teljesen ellazít – nyújtózkodtam, és nagy hirtelenjében visszavágytam oda. – De héj! Pont te kérdezed? Emlékeim szerint anno jártunk ott.
- Igen, az évfordulónkon – nevetett. – Nekem arról a fürdőszobáról teljesen más jut eszembe.
- Emlékszem. Azt hiszem, pontosan értem, hogy mire célzol – mondtam kissé elpirulva, és elmémbe úsztak az említett este igencsak pikáns emlékképei.
Ezek után szerintem senki nincs meglepve, ha azt mondom, legalább egy perces néma csend ütötte fel a fejét közöttünk. Utunk egy kis vendéglőbe vezetett, ahol aztán rögtön a rendelés után sűrű bocsánatkérések közepette a mosdóba távoztam. Minden dolgomat az asztalnál hagytam, így a sminkemet sem tudtam megigazítani. Erre igazából csak akkor jöttem rá, mikor már a tükör előtt álltam. Megmostam hideg vízzel az arcom, majd az ott talált papírtörlővel próbáltam felitatni a vizet róla, miután a lefolyt szemfestékemet is eltávolítottam. A tükörképem furcsán nézett rám. Ismételten annak a lánynak éreztem magam, aki itt voltam, és aki soha többé nem leszek már. Mindenesetre elégedett voltam, nem is tudtam volna jobbra tervezni ezt a napot. Ismételten megmutatkozott, hogy mennyivel értékesebb, ha a dolgok csak úgy spontán következnek be, és nem tervezzük meg előre őket. Legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy ezt a napot éppen vele töltöm.
Mikor végeztem a nagy semmivel, és az asztalunk felé tartottam, furcsa dologra lettem figyelmes. Ben telefonált, de a saját készüléke – ami nem mellesleg egy fehér iPhone volt – ki volt rakva maga elé az asztalra. Miután tovább nézelődtem, észrevettem, hogy az enyém bizony eltűnt, így hát okos kislány lévén gyorsan átláttam a helyzetet.
- Á, már meg is érkezett – mosolyodott el Ben, majd átnyújtotta nekem a telefonom. – Valami Chace keres, azt mondja fontos!
******
Köszönöm, hogy elolvastátok! Hamarosan közzéteszem a fejezethez kapcsolódó galériát is, úgyhogy a napokban érdemes visszalátogatni. Nem beszélve arról, hogy nem sokára jön a First Love II. ahol egy kissé mélyebb betekintést is nyerhetünk Lor és Ben közös napjaiba. :)
