4 - Kopogni luxus?

Sziasztok! Ahogy ígértem, meghoztam a folytatást. Talán egy kicsit rövid lett, és tovább boncolgathattam volna egyes történéseket, de úgy éreztem, most éppen ennyi elég is lesz. Remélem tetszeni fog, többet nem tudok hozzászólni! Jó olvasást, és a visszajelzéseket nagyon várom!

4. FEJEZET – KOPOGNI LUXUS?

"Something of vengeance I had tasted for the first time; as aromatic wine it seemed, on swallowing, warm and racy: its after-flavor, metallic and corroding, gave me a sensation as if I had been poisoned."

Nagyon féltem, hogy meglát egy nővér, vagy ne adj’ Isten véletlen az ügyeletes orvosba ütközünk bele. Ki se tudnánk magyarázni, azon kívül pedig teljesen hibbantnak nézne. Így is át akart rakatni a pszichiátriára, hát ha még megtudná, hogy éppen szökni készülök az ő híres-neves kórházából. A szívem a torkomban dobogott, és többször néztem hátra, mint előre, ezzel jócskán lassítva Jake tempóját, aki végül a mentőbejárón keresztül kicsempészett, majd a saját kocsijával hazaszállított, de nem ám hozzánk, hanem persze az ő lakásába, ami – mint kiderült – nincs is olyan messze tőlem.

Visszagondolva irtó vicces lehetett, ahogy kórházi hálóingben, egy pokróccal a hátamon, szobapapucsban caplatok a mentőbejáratnál. Már csak az az egyetlen probléma, ha felhívják Heathert, vagy a toronyházat, ahol lakom, hogy a hollétem felől érdeklődjenek. Ah, nem is értem, hogy miért izgulok én ezen, hiszen belevaló csaj vagyok! Ha balhé lesz, hát balhé lesz! Állok elébe! Felnőtt, független nő vagyok, és ha el akarom hagyni a kórházat, akkor bizony meg is teszem!

Miután Jake-hez értünk, csinált nekem egy teát, majd megágyazott a szerény kis kanapéján, ami szerintem egy jó ezressel került többe, mint az enyém. Hihetetlen, hogy eddig abban a tudatban éltem, miszerint Jake jóval szerényebb körülmények között él, mint jómagam. Ha lehet úgy mondani, most óriásit koppantam, és mikor beértem a lakásába, a szám is tátva maradt. Ismét vicces látvány lehettem.

- Szóval te ebben a kacsalábon forgó palotában laksz – jegyeztem meg, miközben jobban körbenéztem. – Azt hiszem, ezt sem a gépek bütyköléséből szedted össze, ugye?

- Valóban nem – nevetett fel -, mondhatjuk úgy, hogy volt egy kis kezdőtőkém, hála a szüleim lelkiismeretes félrerakásának. Nem fenyeget az éhenhalás veszélye.

- Így már mindent értek – telepedtem le a kanapéra. – És ha ennyi pénzetek van, miért gályázol az irodában? Semmi szükséged nincs rá, hiszen mindened meglenne úgy is, ha egész nap csak a lábadat lógatnád.

- Ezt pont neked magyarázzam el? – kérdezte, és elkomorodott, de csak egy pillanatra. Igen, ez valóban hülye kérdés volt tőlem, hiszen én is ilyen okok miatt hagytam ott Angliát. Bár, ha jobban belegondolunk, voltak ott más okok is, amit most inkább nem fejtenék ki. Majd talán valamikor máskor.

Egy gyors vacsora és egy órácska közös tévézgetés után elköszöntünk egymástól, és míg én a kanapén forgolódtam, ő az igazak álmát aludta a pihe-puha ágyikójában. Igaz, hogy minden joga megvolt hozzá, hiszen ez az ő lakása, az ő ágya, csak az a gondom, hogy ettől hihetetlen nagy honvágyam lett. Én is azt akartam, hogy a saját hálómban hajthassam álomra a fejem, a megszokott illat lengjen körül. Hiányzott az életem megszokott ritmusa, hiszen most valami megváltozott. Nem otthon vagyok, nem a szokásos környezetemben. Utoljára akkor éreztem ilyet, amikor... nos, igen. Azon a reggelen.

Korán ébredtem, és Jake-et megelőzve kutattam ennivaló után. Furcsa, hogy manapság egy legénylakásban is találni tojást, így egy angolos reggelit összedobtam két személyre. Sajna kávé nem volt otthon, de tudtam, hogy a következő utunk úgyis a Starbucksba fog vezetni, így nyugodt voltam, már ami a napi koffeinadagomat illeti. Ami az életem többi részére vonatkozna, hát inkább nem mondok semmit.

A reggel furcsán szótlanul telt, mintha két ismeretlen, egymásnak teljesen közömbös ember ülne egymással szemben, és ez iszonyatosan zavaró volt. Ha a tekintetünk összetalálkozott, mindketten lesütöttük a szemünket, és úgy tettünk, mintha a másik ott sem lenne. Hirtelen újra Angliában éreztem magam, édesanyámék viselkedtek így. Úgy éreztem, mintha valami miatt szégyellnem kéne magam, pedig szerintem semmi nem történt, ami ilyen dolgokat vonna maga után. Nem feküdtem le vele, nem is aludtam az ágyában, szinte hozzá sem értem, csak kétszer megöleltem, ebbe pedig nem kéne belepirulnia, ahogy nekem sem. Egyre jobban furdalta az oldalamat a kíváncsiság, hogy miért viselkedik így, de merszem nem volt ahhoz, hogy rákérdezzek, így inkább csak tűrtem, és imádkoztam, hogy múljon el, és legyen minden olyan, mint tegnap este. Szükségem van rá.

Miután a feszélyezett reggelit elfogyasztottuk, úgy döntöttem, hogy muszáj leszek kilépni az utcára abba a szerelésbe, amit Heather még a délután folyamán csempészett a táskámba. Igaz, hogy – valószínűleg direkt – olyan cuccokat válogatott össze, amiben a mosdóig sem menne el, de Heather ilyen. Megszoktam már, egy porcicát sem bíznék rá. Persze, jó barátnőmnek mondja magát, de azért benne van a hajlam, hogy itt-ott keresztbe tegyen nekem. Mi sem bizonyítja jobban ezt a tényt, mint ez a nevetséges ruha összeállítás, és persze az a fajta meglepetés is pont rá vall, ami a saját otthonnak nevezett lakásomban fogadott, amikor hulla fáradtan hazaértem.

Egy, számomra túlságosan ismerős, és nem igazán kedvelt személy ült a kanapémon, mégpedig nem is akárhogyan. Az egyik koszos cipője mellette volt, a másik pedig a szőnyegen. Mikor megláttam, azt hittem, hogy menten felrobbanok, és minimum hat évet fogok ülni a sitten emberölésért. Mérlegeltem. A börtön nem szerepelt a rövid távú terveim között, így embert nem ölhetek, de mondjuk, mi lenne, ha kirugdosnám a lakásból? Lehet, hogy megúszná nyolc napon belül gyógyuló sérülésekkel és én is a pereskedést és a súlyos testisértést vádját egyaránt. Persze mindig vannak olyan pillanatok, amikor vissza kell fognunk magunkat és bájos mosolyt erőltetünk az arcunkra, amitől pontosan úgy nézünk ki mint egy imént szabadult sárgaház-szökevény.

- Hát te meg mi a francot keresel itt? – kérdeztem, az előbb említett vigyorgással tarkítva az amúgy sem a legjobb színében lévő arcom. – Egyáltalán ki engedett be?

- Heather volt az a nagy érdemű lény, aki ilyen dolgokra vetemedett a te otthonodban – mondta Ed halál nyugodtan. - Nem elég, hogy a lépcsőházat megosztotta velem, még be is invitált, ráadásul ő szólított fel, hogy foglaljak helyet ezen a nemes kanapén, amin megtaláltam néhány hajszáladat. Mit ne mondjak, felüdülés volt.

- Megtudhatnám az okát annak, hogy ilyen durva módon befurakodtál a privát szférámba – kérdeztem ugyanolyan iróniával a hangomban, amilyen az imént neki is volt. – Nehogy azt mondd, hogy csak nem volt hol pihentetned a hátsódat.

- Valóban nem – kelt fel, majd egy-két lépést közelített felém. – Az oka annak, hogy itt vagyok, valami teljesen más.

- Várj, kitalálom – dobtam le a táskám oda, ahol az imént még ő ült. – Aljas módon szeretted volna az én hajszálaim mellé a te mocskos cipőd nyomait is díszítésként rányomatni a kanapémra.

- Hogy találtad ki? – mutatott döbbenetet, majd el is nevette magát. – Ha nem bánod, át is gyalogolnék rajta még háromszor.

- Akkor biztosan bokán rúglak – reagáltam rá negédesen majd egészen közel mentem hozzá. – Nos? Elárulnád végre, hogy miért büdösíted a lakásom légkörét a drága pacsuliddal?

- Hát persze – mosolyodott el. – Bár mutathatom is, de ahhoz el kell vonulnunk a hálószobádba. – kacsintott egyet.

Ez volt az a pillanat, amikor már nem bírtam tovább. Nagyon reméltem, hogy az előbb hallottakat csak buta módon félreértettem, és nem épp egy kis légyottra akart csábítani, mert akkor esküszöm, hogy puszta kézzel fojtom meg. Az arckifejezése sajnos sok rosszat sejtetett, ugyanis jól látható volt rajta az Ed-féle kaján vigyor. Az idegtől paprikavörössé váltam, és szinte már hallottam hallottam, ahogy a bennem lévő ”bomba” számlálója ketyeg. Csak fel ne robbanjon!

Öt..

- Semmi kötöttség, csak szex – mondta, mintha éppen csak az időjárásról csevegne.

Négy...

- Ne mondd, hogy te nem akarod – vigyorgott, majd végigsimított a karomon.

Három...

- Látom rajtad, hogy te is vágysz rá. Én is. Akkor meg minek visszafogni magunkat? – kérdezte.

Kettő...

- A múltkor elég jól sikerült. Eddig senki nem tudott téged lepipálni – csókolt bele a nyakamba.

Egy...

- Ez a ruha úgy is pocsék rajtad. Mi lenne, ha levennénk? – nevette el magát, mire bekövetkezett az általam előre megjósolt robbanás.

Elkaptam a kezét és teljes erőből elkezdtem magam után húzni, de persze nem a háló felé. Sokkal jobb ötletem támadt. Úgy döntöttem, hogy a saját erőm segítségével vágom ki a lakásomból. Először nem értette, hogy miért rángatom, de mikor kapcsolt, már fél lábbal a küszöbön volt. Már? Valóban ezt mondtam volna? Helyesbítek, még csak ott volt, és onnan nem került sok erőfeszítésébe, hogy egy mozdulattal belökje az ajtót. Nagy szerencsétlenségemre én épp az mögött álltam, és ajtóstól repültem neki a falnak, majd csúsztam is le rajta, mint egy széttört tojás. Zúgott a fejem, lüktetett az ütés helye, és csak erőtlenül feküdtem, mint akit oda raktak. Magamban a konyhakés pontos helyét kezdtem el felmérni a memóriám segítségével.

- Takarodj innen – suttogtam, mikor megláttam, hogy Ed túlságosan magabiztosan közelít felém. Mintha meg sem hallotta volna, amit mondtam, folytatta tovább, amit elkezdett. – Tűnj el!

- Nem-nem – mosolygott, majd lehajolt hozzám. - Csak ha megígéred, hogy este tízig kipihened magad és teljes erőbedobással jelensz meg este a Plaza hotelben, mint a kísérőm.

- Ne is álmodj – lihegtem, miközben elkezdtem feltápászkodni a padlóról. – Az a verzió jobban tetszene, ha most elhúznál és megdöglenél valahol.

- Abból nem származik hasznom – mosolyodott el. – Tízre érted jövök.

- Nem hinném, hogy nyitott ajtókat fogsz találni – húztam ki magam, de még mindig szédelegtem.

- Erre az esetre megszereztem a főnököd e-mail címét – mosolyodott el magabiztosan. – Van egy pár képem rólad arról az éjszakáról, amit együtt töltöttünk. Ugye te sem szeretnéd, hogy közszemlére bocsássam? Gondold meg, cicus.

- Rohadj meg – sziszegtem, és álltam a tekintetét egészen addig, amíg ki nem hátrált a lakásomból, és magára húzta az ajtót.

Elképesztő, hogy a félelem mennyi dologra képes, és mekkora őrültségekre. Amint találtam egy doboz altatót, legurítottam egy darabot, és tudtam, hogy nyugodt alvásban lesz részem, hiába tombolt bennem a düh és más fajta érzelem. Úgy éreztem, hogy menten felrobbanok, de mikor a fejem a párnára ért, minden gondolatom elszállt, és legközelebb csak este nyolckor tért vissza, amikor kipattantak a szemeim. Szerencsére a helyzethez képest kipihenten ébredtem, így csak a hatalmas ablakhoz kellett sétáljak, hogy egy kis ágaskodás árán magamba szívhassam a New York-i pörgés minden erejét, és kedvet kapjak ahhoz, hogy eleget tegyek Ed invitálásának. Azon pedig már most elkezdtem gondolkodni, hogy mit tehetnék az ellen, hogy a karmai közé kerüljek, elvégre ha tényleg vannak neki olyan dolgai, amikkel tönkretehetné a karrieremet, hát azt biztosan nem csak ma vetné be ellenem. Egy mondatban összefoglalva a rizsát, kell találnom valami olyat, ami ha napvilágot lát, belebukhat, úgy, ahogy én is, ha az ő szája – illetve keze – jár el.

Készülődni kezdtem. Két óra alatt pontosan képes vagyok elkészülni, így nyugodt tempóban keresgéltem ruhákat, majd ültem be a kádba, hogy a bájolgás előtt még egy kicsit ellazulhassak, és a tervemet, ami – ahogy ismerem magam egy cseppet sem lesz könyörületes – ma fog életbe lépni, tökéletesen kidolgozhassam. Ruhaügyileg, ami nem hagyhattam ki, az egy csipkés combfix volt, ez fölé pedig egy sokkal szolidabb, kicsi térd fölé érő fekete ruha, aminek a mell feletti része ugyancsak csipkéből volt, de a szabása miatt a csipke nem erotikus irányba tolja a viselő kisugárzását, sokkal inkább elegánsabbnak tűnik, mint egy sima fekete ruhában. Ehhez fekete magas sarkút húztam. Sminkemben inkább a számat emeltem ki, így egy vörösebb rúzst és kontúrt is használtam, hajamat pedig húsz perc vasalgatás után szorosan lófarokba kötöttem.

- Szép jó estét a hölgynek – köszönt udvariasan Ed, de láttam a szemében, hogy legszívesebben már egy jó nagy franciaágy közepén fetrengene a társaságomban. Már csak az a kérdés, hogy ez ma meg fog-e történni, vagy sem. Lehet voksolni? Majd a történet után…

- Neked is – mosolyodtam el, és próbáltam mindezt úgy tenni, hogy ne látszódjon a kényszer. – Hova megyünk pontosan?

- A Plaza hotel egy zártkörű bulijára. Nagyon jó lesz – simított végig a vállamon. – Segíthetek? – kérdezte, majd belebújtatott a kabátomba.

Amint odaértünk, kiszúrtam Chace-t, de úgy tűnt, hogy Stephanie nélkül, magányosan iszogatott egy fehér terítővel borított asztalnál. Ed rögtön oda is vezetett, majd helyet is foglaltunk. Chace meglepetten mérte végig kettősünket, miközben az én fejemben csak a tervem minden egyes apró mozzanatának a kidolgozása pörgött, még mindig. Egyszer csak – teszem hozzá a harmadik pohár pezsgő után – szám széles mosolyba ívelt, majd elnézést kértem az asztal többi tagjából, és, mondván egy kis levegőre van szükségem, elszöktem. De nem sokáig mentem, csak a következő utca sarkára, ahol egy pink felirat hirdette, hogy mit találhatunk a falak mögött. Az eldugott kis ajtó egyre hívogatóbbá vált, majd mikor benyitottam, mindenki meglepetten nézett rám. Egy nő a szex shopban? Nos igen! Én, Lorainne Elliott, este féltizenkettőkor egy ilyen bolt kövét koptatom. És hogy miért? Az titok.

Sétálgatni kezdtem a sorok között, gondosan átnézve a polcokat, de egészen a bolt végéig nem találtam meg, amit kerestem. Tele volt olyan dolgokkal, amiket én tökéletesen feleslegesnek véltem, de aztán végül megtaláltam az én kis eldugott birodalmamat. Bőrbilincs, bokabilincs, fekete szemfedő és egy simogatónak elnevezett pálca, végén piros tollacskákkal, nos ez lett a kosaram tartalma. Bocsi, elfelejtettem az ágyhoz kötöző szettet. A pénztáros lány rezzenéstelen arccal vitte be a gépbe a vonalkódokat, majd húzta le a kártyámat. Nagy levegőt véve slisszoltam ki a boltból és magamban áldottam magam, hogy elég nagy táskát hoztam ahhoz, hogy ezeket a finomságokat elrejtsem. Egy kis idő múlva ismét a fiúk társaságában ültem, és el sem tudta kerülni a figyelmem az a tény, hogy Ed keze valahogyan a combomra siklott, miközben én szürcsöltem a Margaritám.

Semmi baj - gondoltam magamban, és Ed kezét kicsit kisegítve felhúztam a szoknyám éppen addig, hogy egy pillanatra láthatóvá tegyem a harisnyatartóm. Éreztem, ahogy Ed lélegzetét is visszafojtja, majd lesimítja a ruhát, és követelőzően közelebb húz magához.

- Biztos, hogy ez jó ötlet? – kérdezte bizalmatlan tekintettel Chace, ahogy végignézett rajtunk. – Tudod, neked ott van Jess, és nem hiszem, hogy…

- Amihez nincs közöd, abba nem illik belepofázni – hallgattatta el Ed, majd felrángatott az asztaltól. – Bocsi, de azt hiszem, nekünk egy kis dolgunk akadt. – húzott el onnan a recepció felé. Csak kacsintottam egyet Chace-re, aki ettől szinte elfehéredett, majd tudtam, hogy nyert ügyem van. Ed valóban egy szobát akart lefoglalni a mai estére, és amint megtette, ki is akarta élvezni az általa bérelt lakosztály kényelmét.

- Bírj magaddal! – szóltam rá, majd óvatosan ellöktem magamtól a liftben, és egészen addig tartotta is magát, amíg be nem léptünk a hálóba. Ott aztán, mintha csak a pokol szabadult volna el, úgy vetette rám magát, és alig tudtam kicsempészni a táskámból az első kelléket, a szemfedőt. Gyorsan a szemére is húztam, majd legurítottam magamról, és átvettem az irányítást. Apró csókokkal halmoztam el, miközben kigomboltam az ingjét, majd a nadrágjától is megszabadítottam. Észrevétlenül akasztottam a bilincset az ágy lábához, amihez aztán Ed kezét is rögzítettem. A másikat sajnos kötéllel kellett biztosítsam, és az nem is tűnt olyan masszívnak, hogy sokáig tartson. A jelekből ítélve Ednek tetszett ez a kiszolgáltatott helyzet, így sejteni sem sejtett semmit abból, hogy az éjszaka másképp is elsülhet, és nem úgy, ahogyan azt ő szeretné. Ismét lassan megfosztottam pár ruhaneműtől, aminek a hatására immáron anyaszült meztelenül feküdt előttem.

Végigsimítottam rajt az édes kis tollas pálcával, mire beharapta a száját, majd rá is raktam a bokabilincset.

- Mi ez az egész – búgta, mire elmosolyodtam, és ismét a táskámban kezdtem el kotorászni. Egy vörös rúzst húztam ki belőle, majd célba is vettem egyes testrészeit.

- Egy kicsit megpocakosodtál, tudtad? – kérdeztem nevetve, majd a rúzst a hasához érintettem. Először egy nagy G-betűt írtam rá, aztán jöhetett az A, majd az Y. (ezt mindenki fordítsa le magának) Még tettem az arcára egy-egy piros foltot, majd a telefonommal a kezemben egy csók kíséretében levettem Edről a szemfedőt.

Egy villanás, majd azt követte egy második és a harmadik. Minden szögben tökéletesen megörökítve a telefonom segítségével az, ahogyan Ed Westwick lekötözve vonaglik, pocakján egy hatalmas felirattal a „MELEG” szó kacsint ránk vissza. Mi sem lehet ennél mulatságosabb? Kár, hogy ezt csak én gondoltam így. Mikor épp végeztem, az ajtó valahogyan kinyílt és Chace rontott be rajta.

- Ed, Jessica keres lent már egy ideje – mondta, majd ahogy ránézett, a szó is belé fagyott. – Ti meg mi a francot műveltek?

- Nos, azt hiszem ez magáért beszél – igazítottam meg a ruhámat. – Tudod azért vagyok itt ma este, mert Ed megzsarolt – lépkedtem Chace felé lassan -, így ránkényszerültem valami olyan dologra, amivel én is zsarolhatom őt. Ugye mondanom sem kell, hogy ezek a képek már az e-mail címemen és nem mellesleg a telefonomon vannak arra az esetre, ha Ed véletlenül felkeresné a főnökasszonyt és kitálalna azokról a dolgokról, amik fél éve történtek. És ha most megbocsátasz – kerültem ki, majd a lifthez sétáltam. – Ja és, Chace! Hagyj nekem egy kis egérutat, mielőtt eloldoznád. Köszönöm!

Én, mint aki jól végezte a dolgát, mert hát ugyebár ez így is volt, kisétáltam a hotel bejáratán, kikerülve Stephanie-t és Jessica-t, akik immáron fejvesztve keresgélték eltűnt kedvesüket. Torz mosollyal a képemen csapott arcon a hideg levegő, de szerencsére a leintett taxiban erősen ment a fűtőberendezés, így teljes kényelemben, vacogás nélkül érhettem haza. Az ajtómhoz már szinte csigaléptekben cammogtam, majd csak behúztam magam után, és rögtön megszabadultam a tíz centis sarkaktól, amik eddig kínozták a lábam. Éppen a kulcsomat tettem volna bele a zárba, hogy elfordítsam és teljes biztonságban legyek, amikor az ajtó szinte belökődött, és egy nagyon-nagyon dühös Ed nézett velem farkasszemet. Az arcán még látszódtak a rúzs vörös nyomai, az inge félig ki volt gombolva, és elég szerencsétlenül nézett ki, ennek ellenére félelmetes volt. Ahogy minden izom megfeszült az arcán, hátrálni kezdtem.

- Te büdös ribanc – üvöltötte, majd a következő pár pillanatot mintha lassított felvételben néztem volna. A kezével utánam kapott, de mielőtt elérhetett volna, megingott, mivel Chace mellette átbújva elém áll, így testével egy kicsit meglökve ugyan, de megmentett Ed haragjától.

- Higgadj le, ebből semmi jó nem sül ki – tette ki mindkét kezét Chace, így az előszoba paramétereinek köszönhetően teljesen elfedte az utat Ed előtt. – Te megzsaroltad, ő is vissza akart valamivel vágni. Azt nem mondom, hogy korrekt, de megérdemelted.

- Héj, haver! Te most kinek az oldalán állsz? – vörösödött el a méregtől Ed arca. – Beleszerettél ebbe a kis kurvába, hogy így védelmezed? Nem te mondtad, hogy csak egy olcsó lotyó, hát akkor most miért védelmezed?

- Semmi ilyen dolgokról szó sincs, egyszerűen nem hagyhatom, hogy megüss egy nőt – sóhajtott Chace. – Most pedig a legjobb lenne, ha átmennénk hozzánk, és miután rendbe szedted magad, visszamész Jessicáért.

Egy szó nélkül távoztak a lakásomból, még vissza sem néztek. Rögtön be is zártam duplára az ajtót, és a nappali felé siettem, ahol egy nagyon döbbent Heatherrel találtam szemben magammal. Egyik szemöldöke mintha feljebb lett volna, mint a másik, annyira ámultan nézett rám.

- Mi rosszat csináltál megint? – kérdezte bizalmatlanul, mire az emlékek elborították az elmémet. A földre rogyva nevettem, és ütöttem a padlót, Heather pedig egyre torzuló arccal nézett és próbálta az értelmetlen szavaimat egy-egy mondattá alakítani. Önfeledten mulattam a saját hülyeségemen, és tudtam, hogy ezek után Ednek nem lesz alkalma arra, hogy megzsarolhasson. Akkor még nem tudtam, hogy ez az egész milyen lavinát indított el, és legfőképpen, hogy mekkora súlyú következményei lesznek.

...folyt.köv.

3 - Cheer Up!

„No, he's not my boyfriend.. but I love his hugs, his eyes, his smile; I love our many memories, the times we laughed together.. I guess I fell in love with our friendship...”

A korai nap sugarai már utat törtek a magasra nőtt toronyházak között, hogy páratlan fénnyel kápráztassák el eme gyönyörű, sosem pihenő város nagyrészt ébredező lakkosságát. Az óra alig hagyta el a hatost, ennek ellenére az úton igyekvő sárga taxik üvegein tükröződik vissza a felkelő nap. Motorok brummogása, dudák kegyetlen visítása, emberek hangja és a jelzőlámpák éles csilingelése emlékeztet arra az apró tényre, hogy még mindig New Yorkban vagyok. Visszaértem a First Avenue azon részére, ami alig pár sarokra van a jelenlegi otthonomtól. Jó pár órája csak harisnyában sétálgattam a betonon, és a Central Park füvén, az átkozottul kényelmetlen cipőcskéimet már órákkal ezelőtt elhagytam valahol.

Jó pár óra fagyoskodós kóborlás után úgy döntöttem, hogy muszáj lesz hazamennem. Mikor beléptem, a recepciós fiú elég ferde tekintettel mért végig, de abban a pillanatban ez volt a legkisebb gondom. Tökéletesen tisztában voltam azzal, miként festhetek szétázva, lefolyt sminkkel, kócos-vizes hajjal, mezítláb és totálisan kimerülve. A kabátzsebemből előhalásztam a telefonom, amin immáron huszonöt nem fogadott hívás tűnt fel. Az utolsó alig öt perce történt, Heather számáról, így reménykedtem abban, hogy már itthon van. A lift túlságosan lassú sebességben szállított fel arra a szintre, ahol a lakásom volt. Ahogy az ajtóm elé álltam, észrevettem, hogy a bejárati ajtó résnyire ki van nyitva. Furcsálltam a dolgot, de aztán benyitottam. Halk beszélgetés hallatszott a nappaliból, és bár a legkevésbé sem volt ínyemre, hogy így odaálljak akárki elé, már csak azért is át kellett mennem azon a helyiségen, mert a hátsó folyosón van a hálószobám. Egy óriási sóhajtás után a fáradtságtól és a hidegtől remegő lábakkal léptem be a kivilágított szobába. Rögtön Heather aggódó tekintetével találtam szemben magam, ami tőle nem igazán volt megszokott. Mellette viszont, nagy döbbenetemre egy olyan ember ült, akin igazán meglepődtem. Az ő arcán sem tűntek fel különb érzelmek, mint Heatherén. Ami viszont még ezen is túltett, már ami a furcsaságot illeti, az nem volt más, mint hogy az egyik elhagyott cipőmet szorongatta a kezében.

- Jake? – pislogtam rá döbbenten, mire egy kicsit elmosolyodott és felkelt a kanapéról. Őszintén megvallva itt még sosem járt, és nem is hittem, hogy valaha itt lesz majd, főleg úgy, hogy én nem. – Mit keresel itt? Egyáltalán honnan tudod, hogy hol lakom? – többszöri átgondolás után ez nem éppen a legszívélyesebb köszöntésnek tűnt a részemről, de mentségemre szolgáljon, hogy csak a döbbenet beszélt belőlem ilyen hangnemmel.

- Heather hívott, úgy fél órája. Ő mondta el a címet, és kért, hogy segítsek megkeresni téged, ugyanis én ismerlek a legjobban – mondta nyugodtan és teljes magabiztosággal. – Szerencsére a segítségemre nem volt sok szükség, mivel közben megkerültél. A többiek már halálra aggódták magukat.

- Többiek? – kérdeztem zavaradottan, és körbe néztem, de csak Jake és Heather volt a szemem előtt. Utóbbi fel is pattant, és mit sem törődve a jelenlegi labilis fizikumommal, a nyakamba vetette magát.

- Azt hittük, hogy valami bajod történt. Chace hívott, hogy egyedül indultál neki az éjszakának eléggé ideggyenge állapotodban, és, hogy aggódik érted – mesélte Heather erélyesen gesztikulálva. – Rögtön taxiba ültem, és hazajöttem, és az csak rontott a helyzeten, mikor Chace megtalálta a cipőidet a 86. Street – Lexington metróaluljáró lépcsőjénél. Azt hittük, hogy elraboltak.

- Elmondtam Chace-nek elég érthetően, hogy egyedül szeretnék lenni, és azért mentem el sétálni. Nem hittem volna, hogy mindenkit ki fog robbantani az ágyból és mindenhonnan csak azért, hogy a saját hülyeségével foglalkozzon – ment fel bennem a pumpa, és megkerültem őket. – Mindenesetre nagyra értékelem, hogy aggódtatok értem, de nem kellett volna – mondtam, és eltűntem a folyosón. Hiányzott már igazán egy forró fürdő.

Úgy döntöttem, hogy hódolok is ennek a kívánságomnak egy kicsit. Felkaptam a köntösöm, egy tiszta törölközőt és fehérneműket, majd magamra zártam a fürdőszobaajtót. Megnyitottam a csapot, majd habfürdőt öntöttem a kádba, és bemásztam. Sóhajtások közepette elhelyezkedtem kényelmesen a kádban, és élveztem, ahogy az arcomba csap a forró, illatos gőz. Nyakig a habosan minden gond távolibbnak tűnt, és teljesen el tudtam lazulni. Olyannyira, hogy elég rendesen el is álmosodtam, amit nem hagyhattam magamnak, hiszen pár óra múlva dolgoznom kell, és ismerem már magam annyira, hogy pontosan tudjam azt a gyengepontom, hogy nem vagyok képes két órát aludni. Az a típus vagyok, aki ha ledől az ágyára, mellette akár bomba is robbanhat, akkor sem kel fel legalább öt órán keresztül. Ha most lefekszem, akkor biztosan tíz-tizenegyig nem térek magamhoz, még ha egy bomba is robban fel mellettem. Ahogy teltek a percek, egyre jobban éreztem, hogy minimum fogpiszkálókra lesz szükségem ahhoz, hogy nyitva tartsam a szemeimet. Mintha mázsás ólomsúlyok nehezedtek volna a szemhéjaimra, előidézve azt az állapotot, hogy kínzó lassúsággal lecsukják azt. Szerencsére lecsúsztam annyira, hogy az arcom a vízbe ért, így rögtön felébredtem, és ki is kászálódtam a kádból. Gyorsan megtörölköztem, majd a köntösömet magamra tekerve a hálószobába siettem. Amint beértem, három kopogást hallottam az ajtómon. Egy kis idővel utána Jake bizonytalan arcával találtam szemben magam. Egyszerre merültek fel bennem kérdések, és szégyelltem el magam.

- Bejöhetek? – kérdezte óvatosan, mire bólintottam. – Igaz, már félig bent voltam mikor kérdeztem – nevette el magát, majd a zavar leglátványosabb jeleként a hajába túrt. Mindezt megpecsételve egyik lábáról a másikra ugrándozott, amit már én is megmosolyogtam. Lassan közelítve leült az ágyam szélére, majd megpaskolta a mellette lévő részt, hogy csatlakozzak hozzá. Nem kellett kétszer kérnie, már mellette is termettem, és követelőzően átfontam a karjaim körülötte, és a mellkasára hajtottam a fejem. Mióta csak a céghez mentem, ő volt az egyetlen, akire számíthattam. Tökéletes nyugalommal és elnézéssel tűrte a bénázásaimat, és ha már a végkimerülés szélén álltam, átvállalta a rengeteg papírmunkám egy nagy részét. Persze ez csak az egyik oldala annak, amiért szeretem őt. Másrészt ő az egyetlen igazi barátom az Államokban. Gondoskodik a napi kávészükségleteimről, és össze is köti a koffeinfelvételt egy órácska csevegéssel valamelyik Starbucksban. Sok mindent tud rólam, ahogy én is róla, és a hibákkal együtt fogadjuk el egymást. A bizalmunk már jó ideje töretlen, így elszántam magam arra a lépésre, hogy elmondok neki mindent, beleértve azt is, hogy miként éltem és dolgoztam akkor, miután otthagytam Európát.

- Beszélnünk kell – súgtam, mire éreztem, hogy finoman eltol magától. Először megijedtem, de ahogy a szemeibe néztem, tudtam, hogy nincs mitől tartanom.

- Valóban – helyeselt. – Ha másnak nem is, de nekem magyarázattal tartozol. Mi volt ez az egész elrohanás és órákon keresztüli bolyongás? Mitől akadtál ki ennyire? – szegezte hozzám a legnehezebben megválaszolandó kérdéseket.

- Oké, kezdjük az elején – sóhajtottam, majd bemásztam az ágyba. – Gyere ide – nyújtottam a kezem felé, mire mosolyogva odahúzódott mellém.

Belekezdtem a mondókába, miközben rettegve figyeltem, hogyan változnak Jake arcvonásai. Egyik döbbenetből a másikba esett, tekintete a várt ideges helyett inkább aggódóvá vált. Mikor már eldaráltam mindent, és befejeztem a beszédet, Jake egy szempillantás alatt átölelt, és a hátamat kezdte simogatni. Nem tudtam hova tenni ezt a reakciót, mindenesetre nagyon jó érzéssel töltött el. Úgy éreztem, hogy ezek után is számíthatok rá.

- Miért nem mondtad el előbb? – kérdezte szomorúan, és igen erősen próbálta visszafogni magát, hogy még véletlen se látszódjanak árulkodó jelek az arcán, ami egy kicsit is, de mutatná, hogy valójában mit gondol.

- Nem lett volna a legjobb köszöntő mondat, nem gondolod? – mosolyodtam el keserűen, és ezzel egy időben elterültem az ágyon.

- Igazad van – dőlt le mellém Jake is, amikor is kinyílt az ajtó. Egy zavarodott, meglepődött Chace nézett velünk farkasszemet, majd fejvakarva kihátrált, és visszacsukta maga után az ajtót.

- Ne törődj vele – sóhajtott Jake, majd egy határozott mozdulattal a mellkasára húzott, és rakott ránk egy takarót. – Most pedig pihenj egy kicsit!

- Veled? Vagyis rajtad? – kerekedtek el a szemeim, mire Jake arca is paprikavörössé vált.

- Ha itt hagylak, tuti, hogy feltalálod magad valamivel, és egy pillanatot nem fogsz aludni – mentette ki magát -, szóval igen! Velem, rajtam ebben a szent másodpercben!

- Oké, ahogy érzed – hümmögtem, majd behunytam a szemem.

Éreztem, ahogy egyenletesen szuszog, amiből arra utaltam, hogy velem ellentétben ő ténylegesen elszenderedett egy kicsit, én pedig, aki egy percet sem aludt, képtelen vagyok az álmok mezejére lépni, pedig minden körülmény adott hozzá. Kellemes a szoba hőmérséklete, kényelmesen fekszem, nyugodt vagyok, nem érzem egyedül magam, és végül de nem utolsó sorban, valaki már alszik mellettem. Hogy lehet, hogy én egy percre sem vesztem el az éberségem?

Hétkor aztán végképp meguntam. Kényszeredetten lemásztam Jake-ről, és ébresztgetni kezdtem. Először mintha álmában morgott volna valamit, de aztán kinyitotta a szemeit, és egy nyújtózás után már az ágy szélén ült.

- Veled ellentétben engem vár a munka – ásított egyet, majd a szobában található tükörhöz sétált. – Téged viszont meg ne lássalak az irodában ma! Megértetted?

- Megőrültél? Nem kaptam szabadnapot – mondtam keserűen. – Úgyhogy akármennyire is szeretnéd, ma is el kell viselj, de nem egész nap, mert délre a ruhákért kell mennem, de ígérem, hogy kettőre ismét melletted leszek.

- Hívd fel Stephanie-t, hogy ugorjon be helyetted. Így nem melózhatsz – vált a tekintete aggódóvá. Már majdnem magam is elhittem, hogy valóban így van, de aztán ismét mérlegelnem kellett. Steph a világ legmegbízhatatlanabb libája, és ha tudja, hogy az én feladatom lenne, még képes és leönti egy doboz festékkel a ruhákat, hogy aztán én kapjam meg érte a kellő büntetést. Mindezeket egybe véve nem hagyhatom, hogy akármi is, ami az én felelősségem alá tartozna, Steph kezébe kerüljön, így nemet kellett mondjak az egész napos lustálkodásnak, aminek a mézesmadzagát Jake húzta el a szemem előtt.

- Stephre azt sem bíznám rá, hogy intsen le nekem egy taxit – forgattam a szemeim. – Amúgy meg teljesen munkaképes állapotban vagyok.

Hiába beszél az, aki a magamfajta makacs embert próbálja győzködni az igazáról. Jake is tökéletesen feleslegesen jártatta a száját, hiszen röpke egy óra múlva már mindketten a taxi hátsó ülésén ültünk, és az irodába tartottunk. Útközben persze megejtettünk egy kávét, majd csatlakoztunk a munkahelyünk pörgő légkörébe.

Minden jól ment egészen délig. Csak párszor nehezedtek mázsás súlyok a szemhéjamra, de azokat is hősiesen leküzdöttem, ám amikor az óra megütötte a tizenkettőt, minden más lett. Stephanie betipegett az eddig nyugodtnak mondható helységbe, és az erős parfümillata a gyomromat is felkavarta. Úgy döntöttem, hogy egy kis friss, New York-i levegőre van szükségem, így a rövid liftezés után az épület bejárata előtt találtam magam. Már csak az volt a bökkenő, hogy mást is találtam ott, nem csak magam. Chace szívott valami extra erős cigit a bejárat előtt, de úgy, mintha minimum az élete múlna rajta.

- Ettől legalább még két órán át bűzleni fogsz – fintorodtam el, mire sóhajtott, és elnyomta. – Mi szél hozott ide?

- A barátnőmre várok – mondta nemtörődöm stílusban, és lazán nekidőlt az épület falának. – Csak beugrott leadni pár papírt a főnökének, aztán pedig megyünk is el innen.

- A barátnőd itt dolgozik? – tátottam el a szám, és a féltékenység egy nagyon gyenge szikrája elkezdett mardosni belülről.

- Igen. Biztosan ismered, hiszen itt mindenki ismeri – mosolyodott el. – Stepanie Andrews. Középmagas, szőke haja van.

- Ne folytasd – fagyott az arcomra a mosoly. – Tudod mit? Mostantól tényleg nem ismerjük egymást – ráztam a fejem.

- Most mi a baj? Nem is olyan rossz csaj – gondolkodott el. – Lehet, hogy néha egy kicsit akaratos és hisztis, de nincs vele nagyobb gond.

Éppen elég volt ennyi jót hallgatnom arról az emberről, akit legszívesebben egy kanál vízben fojtanék meg. Éreztem, ahogy a benntartott levegő szúrni kezdte az oldalam, és ahogy fintorogni kezdek.

- Tudod mit? Adj egy cigit – sóhajtottam, majd kivettem egy szálat a felém tartott dobozból. – Ezt most muszáj valahogy megemésztenem. Jesszus anyám! Chace és Stephanie! - direkt minden szót hangosan mondtam, és vártam a reakciót. Persze az két lábon jelent meg mellettem.

- Lor, azt hiszem eltévesztetted a házszámot, ugyanis ő az én pasim – kezdett bele a mondandójába Steph, természetesen a lehető legflegmább hangnemben, amit valaha hallottam. - Mehetünk, szivem?

- Nyugi cica, Lorainne a szomszédom – csitította Chace, majd átkarolta a derekát, és újra farkasszemet nézett velem. – Régebb óta ismerem, mint hinnéd.

- Nos – nyomtam el a cigit a közepénél egy utolsó slukk után -, én, másokkal ellentétben, nem lopom a napot, így hát megyek is vissza dolgozni. Néha példát vehetnél rólam – fordultam Steph felé. – A mielőbbi viszontlátásra!

Muszáj volt valami dráma befejezést produkálnom, és azt sem bírtam volna ki, ha nem az enyém lett volna az utolsó szó, így a büszkeségtől dagadó mellekkel szálltam be a liftbe, és szörnyülködtem magamon, hogy egy perc alatt mennyire dohányszagú lettem. De a jókedvem sajnos túlságosan is múlandó volt. Amint a lift megindult felfelé, erős szédülés lett úrrá rajtam, amitől muszáj voltam megkapaszkodni. A tükörben a saját, sápadt arcomat nézegettem, de mindent a lift számlájára írtam, és reménykedtem, hogyha kiszállok belőle, elmúlik a rosszullét. Ám persze nem így lett.

Mikor az emeletemre értem sem változott semmi. A világ még mindig forgott velem együtt, én pedig görcsösen nyúltam minden után, ami vissza tudta adni legalább egy kicsit is az egyensúlyom. Alig tettem három lépést, már éreztem, hogy képtelen vagyok tovább menni, pedig már nem is lenne annyira messze a székem. Egy tapodtat sem tudtam mozdulni, és csak foltokat láttam. Hallottam Jake hangját, ahogy szólítgat, majd a kezét a vállamon, de aztán minden egy utolsót forgott, én pedig a padlón kötöttem ki.

...

- Mit mondtál neki? Halljam! – hallottam Jake ideges hangját a fülem mellől, de nem tudtam, hogy kinek és legfőképpen miért szánja ezt a tőle nem megszokott hangnemet.

- Semmit az ég világon! – mentegetőzött egy, számomra túlságosan is ismerő hang. – Csak lent hagyta a telefonját, és gondoltam utána jövök, és visszaadom neki. Már ez is baj? – Chace nem kevésbé volt ingerült, mint a vitapartnere. – Várj! Magához tért!

- Muszáj a fejem fölött ordibálnotok? – nyögtem erőtlen hangon, majd a könyököm segítségével megpróbáltam felküzdeni magam. – Mi a fene történt? Egyáltalán hol vagyok?

- A kanapén. Elájultál – mondta szörnyülködve Jake, majd egy poharat tartott felém – Tessék, itt egy kis víz. Idd meg!

- Nem, nem szeretném! Nem vagyok szomjas – mondtam elnyújtva a hangokat, és további hasztalan próbálkozásokat tettem az irányában, hogy felüljek. A szédülés ismét győzedelmeskedett felettem, így erőtlenül dőltem vissza a kanapéra.

...

Peches vagyok, az már biztos. Mindig mindent úgy irányítok magam körül, hogy a legjobbnak tűnik, ennek ellenére rend szerint én jövök ki belőle a legrosszabbul. Hiába gondolom át százötvenszer az előtt, mielőtt megtenném, akkor is én leszek az, aki szívni fog. Mi az, hogy itt kell maradjak? Nem száműzhetnek egy undorító, fertőtlenítőszer szagú lyukba? Kórház? Ne, könyörgöm, csak azt ne! És persze itt már megint kicsúszott a kezem alól az irányítás. Mit keresek én egy kórházban? Miért ugrál körülöttem Heather és Jake egymást váltogatva.

- Nem maradok itt – háborodtam fel, és nagy lendülettel felültem, mire mindketten felém mozdultak, hogyha esetleg dőlnék, elkapjanak. – Nincs semmi bajom!

- Az orvos világosan elmondta, hogy akkor sem mehetsz haza, ha a hajadat tépve fogsz üvöltözni a folyosón – vázolta fel a helyzetet Heather, és furcsamód tudta, hogy mi lesz a következő lépésem. A hajtépős üvöltözés pedig jó ötletnek tűnt. – Maximum egy osztállyal feljebb kerülsz, a pszichiátriára.

- Ó, nagyon köszönöm mindenki megértését, végül is irtó vicces, hogy be vagyok zárva ebbe a koszfészekbe, mikor el se hoztam a ruhákat még, és ezermillió dolgom lenne, de nem, én itt feküdjek és még mosolyogjak is, nem? – hadartam egy szuszra éles gesztikulálással tarkítva, és valóban úgy festhettem, mint aki a pszichiátriára igyekszik.

- Először is nyugodj le kérlek – ült le mellém Jake, arca teljes mértékben aggodalmat tükrözött. Óvatosan belecsúsztatta a kezem alá csúsztatta az övét. – Semmi baj nem lesz, csak megcsinálnak rajtad pár vizsgálatot. Biztosan holnap már hazamehetsz.

- De én nem holnap akarok hazamenni – kaptam el a kezem tőle -, hanem most! Ebben a szent minutumban!

- Én ezt nem hallgatom – sóhajtott Heather, majd kiviharzott a kórteremből, így csak ketten maradtunk Jake-kel.

Én sem szólaltam meg, és ő sem. Furcsa csend állt be közöttünk, de nem volt kellemetlennek mondható. Lehajtott fejjel ült az ágyam mellett, én pedig egy tehetetlen csődtömegnek éreztem magam. Nem is érthettem, hogyan is engedhettem, hogy betuszkoljanak abba a rohadt taxiba, ami egyenesen ide, ebbe a földi pokolba repített. Biztosan az, hogy nem aludtam sokat, és szinte semmit nem is ettem, juttatott ide. Talán mégis meg kellett volna fogadjam Jake reggeli tanácsát, és ágyban maradni. Akkor legalább most a saját lakásom kényelmét érezhetném, nem a legközelebbi kórházét. Gondolatban már a fejemet vertem a falba, hogy miért vagyok én ekkora balek, de azt hiszem, hogy a gének teszik. Ezt örököltem, az ősök selejtes oldalát.

- Nekem vissza kell mennem lassan az irodába – nézett rám komolyan Jake. – Nyugi! A ruhát megoldotta Steph, és amint végeztem, jövök vissza! – a magány gondolatára is összerezzentem, de persze azt kellett mondanom, amit hallani akar.

- Oké – erőltettem mosolyt az arcomra. – Menj csak, és köszönöm, hogy eddig itt voltál.

- Ez nem hangzott valami őszintén – mosolyodott el, és végigsimított az arcomon. – Ezt még kicsit gyakorolhatod, mondjuk amíg vissza nem jövök!

Magamra hagyott, nemes egyszerűséggel visszament dolgozni, amíg én ebben a büdös szobában vergődöm még mindig. Ó, és meddig leszek még itt? Hát persze, hogy egész este, és még talán holnap is. A harmadik egyedül eltöltött perc után úgy döntöttem, hogy valami tervet kell kieszeljek, amivel átvághatom, vagy épp meggyőzhetem a kezelőorvosomat, hogy engedjen minél előbb haza. Ha nem marad más választásom, egy szál kórházi hálóingben fogok egy taxit, és úgy megyek haza.

Szerencsére TV volt, így elüthettem az unalmas óráimat a kapcsolgatásával, és azt nézegettem, hogy már megint mennyi ember halt meg ebben a városban egy nap alatt. Kiírtam a twitteremre egy segélykérő üzenetet, hátha valaki képes innen kivinni, de egyetlen vállalkozó szellemű orvospalánta sem akadt a horgomra. Mikor már elmúlt délután öt is, elkezdtem hiányolni Jake-et. Az ő munkaideje hivatalosan négyig tart, és az már réges-rég elmúlt, ő pedig nincs itt.

Biztosan elfelejtett – ismétlődött ez a mondat a fejemben immáron százötvenedjére. Fél hatkor már bele is törődtem, és a fejemre húztam a takarót. Ha már azért vagyok itt, hogy pihenjek, akkor megteszem. És csodák csodájára valóban sikerült elaludnom.

Vizitre felkeltettek, olyasmiket kérdezte, hogy rosszul vagyok-e még meg ilyenek, tehát teljesen felesleges volt az, hogy a doki végigment az emeleten. Ha neki kezdtem volna el hisztizni, az arcából ítélve le is kötöztetett volna, ami valljuk be őszintén, nem lehet valami kellemes, felemelő élmény. Jake-től jött egy SMS, hogy sajnálja, de nem tud bejönni, mivel ma egy találkozója van, de holnap reggel mindenképp itt lesz munka előtt. Ezzel a néhány sorral az életkedvemet is elvette, már amennyi maradt belőle ezen a helyen. A pozitív gondolkodást mégis magamra erőltetve visszazuhantam a párnák közé, hiszen ha többet alszom, gyorsabban múlik az idő, előbb holnap lesz és előbb szabadulhatok.

Még jócskán sötét volt, éjjel egy körül lehetett, mikor éreztem, hogy valaki óvatosan megrázza a vállam. Odakaptam a fejem, és egy fekete sapkás alak figyelt rám. Összevont szemöldökkel méregettem, ám egy pillanat alatt leesett, hogy a férfi nem más, mint Jake.

- Itt egy takaró, ezt terítsd magadra, és kövess – utasított, majd kirohant a folyosóra körbenézni. – Siess!

- Mire készülsz? – kérdeztem meglepődve, de azért azt tettem, amit mondott.

- Kiviszlek innen – mondta teljes nyugodtsággal, majd felrángatott az ágyról, és futni kezdtük végig a kivilágított folyosón.

Folyt.köv.

2 - Kínos pillanatok

2. FEJEZET – KÍNOS PILLANATOK

Tanácstalanul álltam a ruhásszekrény előtt, és erősen összpontosítottam a benne lévő méregdrága, különböző jó nevű márkaboltok által címkézett rongyokra. Akárhogy forgattam a fogasokat, és néztem meg vagy századszorra is mindet, ám nem találtam azt a darabot, amiben ma jól érezném magam. Miután visszadobáltam mindent, és leültem az ágyam szélére, beletelt tíz hosszadalmas perc agytorna, és rájöttem, hogy erről a tényről nem is igazán a gönceim tehetnek a rosszkedvemről, hanem maga a társaság. Egyre idegesebb lettem, hiszen nem tudtam, hogy mi fog történni, főleg, ha AZT a bizonyos barátját hozza magával, akit Ednek hívnak, és... na mindegy, a legjobb, ha nem fessük előre az ördögöt a falra, így is jól láthatóan körvonalazódtak már a fő vonalai, éppen az ágyam fölött. Sőt, mintha a fürdő felé is sormintaként vigyorognának vissza rám az ördögök, piros szarvakkal és összeszűkült, gonoszan méregető szemekkel.

Igazság szerint keseregtem. A kedves anyaföld lakosainak minimum hetven százaléka, teljes nyugalommal kijelenthetem, hogy sokkal pozitívabb gondolkodású nálam, a másik harminc - kizárásos alapon - depressziós. Így hát valóban felemelő, szinte extázist előidéző érzelmekkel gondoltam az egyre közelgő kedves kis iszogatásra. Igen, és ez a mondatom csöpögött az iróniától, ami a legfeltűnőbb jele nálam annak, hogy elég rohadtul érzem magam, és nagyon-nagyon szeretném a lehető leghihetőbb módon leplezni.

Visszatérve a teendőkre, a ruha még mindig nincs meg, és a lelkesedésem is sokkal alábbhagyott, ahhoz képest, amilyen elszántan tervezgettem még órákkal ezelőtt. Szégyen, vagy nem az, bevallom, hogy életemben először talán, ha közönségesen szeretnék fogalmazni, márpedig úgy szeretnék, akkor azt mondom, hogy tele a gatyám. Újra és újra visszaroskadtam az ágyra, hogy még egyszer és már sokadszorra átgondoljam, hogy mit lehetne tenni az érdekében, hogy én ebből az egészből szépen kivonjam magam. Az éremnek, mint mindig, így most is két oldala van, a két lehetőség nekem is megadódik, a kérdés már csak az, hogy melyikből jöhetek ki jobban. Kezdjük a számomra sokkal imponálóbb eshetőséggel. Itthon maradok valami szánalmas ürüggyel, és el is felejtik, hogy létezem. Ebből nagy gondom nem adódhatna, ha nem ismerném mindennél jobban Heathert, aki a személyes találkozó nélküli legalaposabb bemutatásnak a koronázatlan királynője. Röviden összefoglalva a nyakamat tenném rá, hogy ha esetleg – ismétlem, esetleg – nem mennék el, akkor annak a minimum velejárója, hogy Heather összes rólam készült képét mutogatná, és elmondaná, hogy milyen jó fej, rendes és barátságos lány vagyok. Ebből pedig újabb két eshetőség adódna. Egy, ha Chace egészen véletlenül Ed barátunkat hozná magával, akkor valószínűleg feltűnne neki, hogy ismeri ezt a lányt, és nagyobb eséllyel járna el a szája, mintha ott ülnék vele szemben és szúrós tekintettel, esetleg egy-egy asztal alatti rugdosódással a tudtára adnám, hogy tartsa a száját. Innen pedig újra kettéágazik a történet, mivel ezek után újra Eden múlik a dolog. Vagy elmondja, hogy mi történt, vagy nem. Említettem már, hogy gyűlölök találgatni? Ha nem, hát akkor most, itt helyben megteszem. Gyűlölök találgatni!

Itt lett elegem az értelmetlen elmélkedésemből, hiszen a jövőt még én magam sem láthatom, és akármilyen csábító, a sorsom elől, úgy érzem nem tudok elfutni. Ha ma ki kell derülnie mindennek, akkor ki fog, és lehet, hogy holnap már szállító hajón lesz minden holmim, amit a szülői házban hagytam egy nyilatkozat társaságában, amiben az áll, hogy minden fajta családi örökségtől megfosztanak, és felszólítanak arra, hogy változtassak nevet.

- Hé, hogy állsz? – kukkantott be Heather kócos feje az ajtó, mintegy fél méteres nyílásán. Mikor meglátta, hogy még mindig törölközőben ülök az ágyamon, tekintete eléggé elkomorodott. – Igyekezz, nem akarok miattad elkésni. Lor, valami baj van?

- Nincs baj – sóhajtottam színpadiasan -, csak nem igazán érzem jól magam. Biztosan a párás levegőt szívtam magamba sokáig, és azért émelygek ennyire, de egy tapodtat sem tudok mozdulni innen – ütögettem meg magam mellett az ágyat.

- Könyörgöm, szedd össze magad! Nem hagyhatsz ma magamra. Ki tudja, lehet, hogy ez lesz életed egyik legjobb estéje, elvégre nem minden nap mondhatja el magáról az ember, hogy egy világsztárral megy el szórakozni – kezdett bele a lelkesítő beszédbe, mire elfintorodtam.

- A világsztár címszó alatt magadat érted, mert akkor itt helyben felpattanok, és körberöhöglek, aranyom – grimaszoltam rá. – Többször voltam veled bulizni, mint családi ebéden, pedig azok minden hétvégén kötelezőek és unalmasak voltak.

- Tévedsz, kedvesem, de őszinte örömmel látom, hogy csak kifogásokat kerestél eddig az esti lustálkodásra. – rázta meg a fejét, amitől a haja még az előzőnél is jobban – már ha ez lehetséges – szétszállt. – A világsztár jelen esetben nem én vagyok, hanem Chace. Na, most mi van? Ne nézz rám ilyen döbbenten, mindenki tudja, hogy ki ő! Ne, csak azt ne mondd, hogy nem tudod, hogy ki az a Chace Crawford. Kérlek, ez már fizikai fájdalmat okoz! Lorainne, könyörgöm, ne tégy tönkre!

- Miért kéne tudnom, hogy ki ő? – néztem rá összeszűkült szemekkel, mire önfeledt, padlócsapkodós nevetésbe kezdett, ami igazán nem volt ínyemre, ugyanis utálok röhögés tárgya lenni.

- Itt laksz, azon a helyen, amiről az egész sorozat szól, amiben ő az egyik főszereplő. A legfelkapottabb unaloműző mostanság, és te nem tudsz róla? – hitetlenkedett, és a még drámaibb hatásként a szívéhez is kapott. – A Gossip Girl főszereplője, New York top tíz pasija között igen előkelő helyen van immáron négy éve. Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy nem ismered.

- Oké, felvilágosítottál, köszönöm, ennyi elég volt. A hüledezéseidet lennél szíves a látókörömön kívül intézni, mert már így is fokozott idegállapotban vagyok, és nem szeretnék semmit összetörni – forgattam a szemeim, mire Heather egy újabb kacajt hallatva magamra hagyott.

Ettől a pillanattól kezdve újra jöhetett az előző teendő, ami még mindig a ruhaválasztást merítette ki. Ismét bebújtam a szekrénybe, és átnéztem a dresszeket, ám ezúttal sem lettem sokkal okosabb. Végső elkeseredésembe, ami újabb két-három perc aktív fejtörést igényelt, kisuhantam a hálószobából és profi ragadozó módjára vetettem rá magam Heather hátára, aki éppen mit sem sejtve igazgatta magán a fehérneműket. Gondoltam, hogy ha már az előbb annyira a szívéhez kapott a hír hallatán, hogy fogalmam sem volt eddig arról, hogy ki az a Chace, most inkább adok neki egy eredetibb indokot a megdöbbenésre.

- Nem vagy eszednél – sikította, miközben az idegtől még mindig toporgott. – Ha most meghalok szívrohamban, akkor nyugodtan el tudtad volna lógni a ma estét, ugye?

- Nem erről van szó – öleltem meg, és engesztelésként nyomtam az arcára is egy pár puszit. – Már letettem arról, hogy kiutat találjak az italozgatásból, így most más, ennél sokkal eget rengetőbb problémával fordulok feléd, mert tudom, hogy te kedves vagy, jószívű és értesz a divathoz.

- Ezt úgy mondod, mintha te nem értenél – sziszegett, és bizalmatlanul rám emelte a tekintetét. – De persze hallgatlak, hiszen van még mit tanulnod tőlem.

- Átnéztem az egész szekrényt, és arra jutottam, hogy semmi olyan göncöm nincs, amiben a mai igazán különleges estét át tudnám vészelni... akarom mondani élvezni tudnám anélkül, hogy ne gondolkodjak azon, hogy milyen hülyén is festek valójában – foglaltam össze neki egy többszörösen összetett mondatban, amibe láthatólag még az elején belezavarodott, de egy kis hatásszünet után leesett neki, hogy a cifrázott szavak valójában milyen jelentéssel is bírnak.

- Ruha kéne, ugye? – kérdezte unottan, majd egyik pillanatról a másikra felcsillant a szeme, és széttárta a ruhásszekrénye ajtaját. Csendesen megjegyzem, hogy alig tizenkét óra alatt tökéletesen berendezte, és egy porszemnyi szabad helyet nem hagyott benne.

- Fogalmazhatunk így is – néztem rá kiskutya szemekkel, és kíváncsian vártam, hogy milyen ronggyal rukkol elő.

Szerelem első látásra. Ez volt a legkézenfekvőbb magyarázata annak az érzésnek, ami akkor járt át, amikor megláttam Heather kezében Őt. Piros, szatén anyagból készült, felette pedig egy fekete csipkeréteg borította. Magában, ha csak az alsó, szaténrétegből állt volna a ruha, akkor egy eléggé kihívó darabnak mondhattam volna, de ahogy a fekete csipke minden szemérmetlen területet eltakart, az maga volt a megmagyarázhatatlan csoda. Igaz, hogy egy kicsit rövidnek bizonyult, de a fél fenekem azért mégsem látszott ki belőle. Vagy ha úgy is lenne, a szerelem alapja a másik hibáinak tolerálása. Ez pedig szerelem a javából. Ő elfogadja, hogy nem állhat rajtam tökéletesen, én pedig azt, hogy egy kicsit rövid. Irigylésre méltó páros leszünk, remélhetőleg. Azt hiszem, ezt titulálják úgy az orvosság mesterségében, hogy objektofília, azaz tárgyak – ez esetben ruhanemű – iránti érzett szerelem, illetve szexuális vágy. Nos, a másodikban nem vagyok biztos, de az első visszavonhatatlanul fellángolt bennem.

Miután egy fél órát igazgattam magam, és minden egyes szögből megnéztem magam a lakásban található összes tükörben, nyugtáztam, hogy jó választás volt, és rátértem a következő, roppant kényes témára, ami nem más volt, mint a hajam. A feketének látszó, eredetileg sötétbarnára tervezett hajkoronám most is rendezetlenül terült el a fejem tetején. Muszáj volt tennem valami olyan gazságot vele, amitől valami teljesen más formát vesz fel, és ez a legkevésbé sem tűnt könnyű feladatnak, és az idő is meglehetősen szorított.

Értelmetlen vasalgatás után, ami teljesen felesleges időpazarlás volt, úgy döntöttem, hogy az ellentétjével próbálkozom és némileg göndöríteni kezdtem. Ez egy fél órás szenvedés után tűrhetőnek bizonyult, majd egy kiló lakk felvitele után elégedetlenül méregettem, hogy amint elmozdulok a tükör elől, a hajam alattomosan kiengedi magából a belevarázsolt hullámokat, és egyedül a legvégén marad meg pár tökéletesen egyenetlen kunkor. Először azt hittem, hogy csak képzelődöm, és újra elsétáltam a tükör előtt, de a látvány ugyanaz maradt, amitől éreztem, hogy a pulzusom rossz értelemben emelkedik.

- Tudod mit? Szarok rád – mondtam a tükörképemnek, és karba tett kézzel vizslattam tovább magam. Ha valaki látott volna ezekben a pillanatokban, simán rátett volna száz dollárt arra, hogy most szöktem az elmegyógyintézetből. Igazság szerint én nem érzem magam intellektuálisan zavartnak, csak irigylem azokat az embereket, mint Heather. Nekik megadatik, hogy tökéletesen áll a hajuk. Csak beletúrnak, és már rögtön úgy áll, mintha most jöttek volna ki egy divatfotózásról. Jobb ötlet híján én is megpróbáltam ezt az olcsó trükköt, és láss csodát, a hajam mintha egy apró fokkal normálisabban nézett volna ki. Bejegyzeteltem a képzeletbeli noteszembe, hogy az este folyamán többször túrjak bele a hajamba, és akkor talán nem lapul az egész a fejemre úgy, mintha legalább három hete nem látott volna sampont és vizet.

A következő mozzanatról inkább nem is kezdek el papolni, ugyanis a sminkelés volt. Vagy harmincszor csúsztattam végig az arcom valamely pontján a smink lemosó kendőt, ugyanis annyiszor rontottam el a spirálozást és a kontúrt is, hogy már szégyelltem. Rúzzsal nem is próbálkoztam, hiszen ilyen remegő kezekkel maximum annyit tudtam volna elérni, hogy szétmaszatolódik, netán a fogamra ragad és teljesen lejáratom magam, ismét.

- Nagyon feszültnek tűnsz – állt be mellém a tükör elé Heather, és arcán egyfajta levakarhatatlan ”átlátok rajtad” vigyor ült. – Nem kell aggódni, tetszeni fogsz neki!

- Mégis kinek? – ráncoltam össze a homlokom az őszinte értetlenségtől. Azt hiszem, Heather valamit nagyon félreértelmezhetett a viselkedésemben, de ez még mindig jobb, mintha az igazságot tudná.

- Hát Chace-nek – emelte meg a szemöldökét. – Láttam, ahogy egymásra néztetek a hallban is. Mindketten döbbenten meredtetek egymásra, és már abban a pillanatban éreztem, hogy bejöttök egymásnak. Mindenesetre vedd úgy, hogy Chace a mai estére teljes mértékben le van stoppolva, mivel egyrészt barátnője van, másrészt pedig igényt tartok rá. Most az egyszer, utána azt teszel vele, amit akarsz – kacsintott.

- Akármennyire is hihetetlen, semmi szándékom nem volt olyasmikre, amikre te az előbb célozgattál. A döbbenten meredést pedig biztosan beképzelted. Úgy néztem rá, ahogy az emberek többségére szoktam, és ő sem mutatott felém nagyobb érdeklődést a szükségesnél – hoztam fel az ellenérveimet, aminek a fele sem volt igaz. De, ha jobban belegondolok, a fele igaz volt. Nem akarok többet Chace-től, csak szimplán tartok tőle. A többi viszont igaz volt, gratula Lorainne! Bele fogsz egyszer jönni ebbe az igazmondásba!

Miután mindketten kihoztuk magunkból a pillanatnyi maximumot, elindultunk a lift felé, és annak a segítségével sikeresen lejutottuk a földszintre, ami a találkozó helyszínét is rejtette. Közvetlen az ajtó mellett üldögélt egy ismerős arc, és láthatóan tökéletesen érezte magát a fotel nyújtotta kényelemben. Ki vagyok én, hogy megzavarjam ezt az idilli pillanatot? – kérdeztem magamtól, és szemmel láthatóan lelassítottam. Valójában csak hezitáltam és legszívesebben még mindig elfutottam volna, csak hogy a sarkaim kopogása és Heather kiabálása biztosan felkeltette volna Chace figyelmét, és a szemében már nem csak egy ribanc lennék, hanem egy őrült ribanc, azt a luxust pedig nem engedhetem meg magamnak. Nem volt mit tenni, így lassan de biztosan megérkeztünk Chace mellé, aki a tegnap estével – ami valójában ma hajnal volt – ellentétben mindkettőnket két puszival üdvözölt.

Egy kicsit kényelmetlenül éreztem magam, de viszonoztam a gesztust, így fenntartva a tökéletes ”most ismerkedtünk meg, semmi előítéleteink nincsenek” látszatot. A valóságban igazából csak neki lehettek előítéletei. Elnézést, az előző mondatomat visszaszívom, hiszen nekem is minden okom megvolt rá. Először is lepukkadt sztriptíz bárokban fordul meg világsztár létére, másodszor is asszisztált abban, hogy Ed valamit az italomba helyezzen, és aztán pedig ki tudja, hogy mit tett még ellenem, szóval ha így belegondolunk, jogosan neheztelhetnék rá. Tudjátok mit? Neheztelni is fogok, amint olyan helyzetbe kerülök, hogy megengedhetem magamnak.

Titkon reménykedtem abban, hogy a hármas fogatunk nem is fog kibővülni. Chace eddig teljes mértékben úriemberhez méltóan viselkedett, és semmi jelét nem mutatta annak, hogy el akarna árulni. Ha jobban belegondolok, talán nem is tudja, hogy mekkora titkot fedne fel, ha megemlítené az első, és a tegnapi napig egyetlen találkozásunk körülményeit. Első lépésként gyalog mentünk – ami igazán felemelő érzés volt tűsarkakon – egy kis bárig, ahol a leghátsó szobában egy asztalnál foglaltunk helyet. Nos, nálam ez a másfél óra abszolút kimerítette az italozgatás jelentését, így a negyedik kör Cuba Libre, és két kísérőként elfogyasztott Kamikaze után felötlött bennem két igazán eget rengető kérdés. Az első az volt, hogy mikor megyünk már végre haza, hiszen a beszédtémáink egyre jobban fogyatkoztak, és ez az én esetemben igazán nem jelentett jót. A második, egyben kissé fontosabb kérdésem pedig az volt, ami igazán nagy fejtörést okozott nekem. Miért kellett kiöltözni, ha csak egy füstös kis bárba vitt minket, ahol a háttérben valami könnyű jazz szólt, és minden pillanatban – és minden pohár elfogyasztott alkohol bomba után – úgy éreztem, hogy lelököm a félájult zongoristát a székéről, és átveszem az uralmat a zene szolgáltatása felett. Talán sokan nem tudjátok rólam, hogy kiskoromban – azaz az elnyomott időkben, amikor a szüleim hírneve árnyékában és teljes megtorlásban kellett élnem – sokat zongoráztam. Egyrészt azért, mert a valamire való családok csemetéinek minimum két hangszeren játszaniuk kell, másrészt pedig azért, mert imádtam nyomkodni a fekete és fehér billentyűket. Anyáék inkább a klasszikus zenét tartották fontosabbnak, de az én felszabadulásom inkább a jazzben és a hozzá hasonló műfajokban teljesedhetett ki. Teljes és hatásos fajtája volt a bennem felgyülemlett feszültség levezetésének az, amikor kedvem szerint ütögethettem úgy a billentyűket, hogy azok majd’ kiszakadtak a helyükről. Elmélkedésemből ezúttal Chace húzott vissza a valóságba egy számomra fülsüketítően sértő mondattal.

- Induljunk, a többiek már várnak ránk – csapott egyet az asztalra és felpattant, ám az arcán megjelent két vörös folt biztosított arról, hogy nem csak én szédülök, ha fel kell egyenesednem. Igaz, hogy én már az asztalnál ülve is koordinációs problémákkal küzdöttem, Heather pedig visított, mint egy kismalac. Lehetséges, hogy mégsem volt jó ötlet ez a kis bemelegítő túra. Még így, spicces állapotban is az arcomra fagyott a mosoly, mikor meghallottam Chace utolsó mondatában a ”többiek” szót. Rögtön beindult a fantáziám pesszimistább részlege, amit csak egyetlen egy dolog küzdött le, és az nem volt más, mint az egyensúlyzavarom.

A drága szőnyeg úgy hullámzott, mint a partot mosó tenger, miközben megpróbáltam rajta átkelni, ráadásul a magas sarkakon egyensúlyozás sem segítette meg a dolgom. Ilyenkor szidom anyámékat, hogy miért nem tört le a második kromoszómám, és most békésen élhetném az életem egy zakóban, lapos cipőben, szívdöglesztő borostával és izmos, tökéletesen kidolgozott testtel. Nem kéne állandóan koplalnom, csak elég lenne, ha fehérjebombákkal tömném magam és heti négyszer lemennék a kondiba. Istenem, milyen tökéletes is lenne az életem!

Heather tűsarkakkal a lábán született, így részegen is teljes magabiztossággal lépkedett, ám az én szerencsétlenkedésem természetesen nem kerülhette el Chace figyelmét, így lovagiasan a hátamra tette a kezét támogatásképp, mire az arcom a homlokomtól kezdve egészen a nyakamig egy vörös, feldurranni vágyó lufihoz kezdett el hasonlítani. Zavarom elrejtése érdekében idióta dolgokat kezdtem el csinálni, mint például a hajamat szorongattam és és az arcom is mintha elkezdett volna viszketni. Amint kiértünk a bárból, a hűvös New Yorki levegő józanító hatással volt rám, és sikeresen visszanyertem a reális világszemléletemet. Más szóval újra elkezdtem rettegni az éjszaka további részétől.

...

Hajnali fél egykor jómagam, Heather és Chace társaságában egy taxi hátsó ülésén nyomorogva tartottunk körülbelül negyven kilométer per órás sebességgel az M2 Ultra Lounge nevű igen nívós szórakozóhely felé. Az előbbi zavaromra csak rátett egy lapáttal az, hogy a taxiban is sajnos Chace mellé kerültem, és csak próbáltam nem beszívni azt a kellemes, magával ragadó illatot, amit minden egyes pillanatban árasztott magából. Valami figyelemelterelő tevékenységet ki kellett találjak magamnak, ami nagyon eredeti ötlet alapján az lett, hogy kifelé bámultam az ablakon, fejemet az üvegnek hajtva. Kígyózó sorokban álltak a bejutni vágyó emberek az M2 előtt, így elég bizalmatlanul szálltam ki a menedéket nyújtó sárga autóból. Chace vezetésével kikerültük az embertömeget, és egy bizonyos VIP bejáraton jutottunk be a tucatnyi kamera elé.

- Ed már pózol – nevetett Chace, én pedig erre a névre automatikusan felkaptam a fejem. Átnéztem Chace válla fölött, és megláttam rémálmaim megtestesítőjét. Automatikusan hátra kezdtem lépkedni, és az egyik legfontosabb állati ösztön megindult bennem, a menekülés. Persze nem mehetett minden úgy, ahogy én akartam, mivel a következő pillanatban egy kéz elkapta a csuklómat és, mintegy erős vas bilincs, úgy tartotta meg. Hitetlenkedve néztem a kéz gazdájára, mire Chace arcára elégedett vigyor ült ki. A kérdés már csak az, hogy miből tudta, hogy el fogok kezdeni hátrálni úgy, hogy hátra sem nézett?

- Innen már nem lehet meglépni – suttogta, és berántott a reflektorfénybe. Méltóságom apró morzsáit összeszedegetve próbáltam magabiztos léptekkel haladni előrefelé egészen addig, amíg nem találkozott a tekintetem Edével. Kiesett a welcome drink a kezéből, ahogy megpillantott, mire Chace ismét felnevetett. Velünk ellentétben ő nagyon jól mulatott a kialakult helyzeten. A kezeim önkénytelenül görcsbe rándultak, már teljes mértékben fel voltak készülve arra, hogy a torkának esek és megfojtom, de muszáj volt türtőztetnem magam.

- Pózolj – sikított Heather és a kamerák felé fordított. Semmi kedvem nem folt az effajta megjátszáshoz, de barátnőm a végén már olyan dolgokat suttogott a fülembe, hogy nevetnem kellett, így talán készülhetett pár normális kép is rólam, nem csak olyan, amin úgy tűnik, mintha épp az imént toltam volna le a torkomon egy tequilát, pohárral együtt.

Egy perc könyörgés után sikerült elrángatnom Heathert onnan, a probléma már csak az volt, hogy csak egy út vezetett tovább. Azt pedig száz százalékig elállta Chace és Ed. Egy olyan halvány elképzelés fogalmazódott meg bennem, hogy biztos léptekkel haladtam a halálom felé.

- Lorainne kedves – talált be Ed -, örülök, hogy az élet ismét egymás útjába sodort minket – mondta színpadiasan, mire magamban nyugtázva őt is ráírtam az ”akiket még a mai este folyamán megfojtok” listára, ráadásul az a vigyorgás, amivel pluszban megtoldotta a mondanivalóját...

- Hát még én – forgattam a szemeim, és némán végighallgattam, ahogy Chace bemutatja őket Heatherrel.

Mintha csak némasági fogadalmat tettem volna, úgy bolyongtam a klubban egészen addig, amíg nem találtunk egy üres boxot. Oda aztán beültünk, és kezdődhetett a mindennél felemelőbb traccsparti, amit én a hátam közepére sem kívántam azok után, hogy mennyire nyilvánvalóvá tette ez a szerencsétlen Heather előtt azt a tényt, hogy mi ismerjük egymást.

- Jess hol van? – szólalt meg Chace, Ednek címezve a kérdést, mire csak megvonta a vállát.

- A hisztis szőke kurváddal jön – forgatta meg Ed a szemét, majd rám pillantott. – Apropó, kurva – majd köhögést színlelt.

És én, igen, minden egyes hülye poénját teljességgel megértettem. A helyzet percről percre kínosabbá vált, és rajtam kívül már Chace-t is zavarta a kialakult szituáció. Hiába hozott még két kör Margaritát, már semmi nem tudta elterelni a figyelmünket arról, hogy Ed milyen nyilvánvalóan tereget ki apró momentumokat a múlttal kapcsolatban. Minden egyes erőfeszítésem ellenére igen hamar meguntam a hülye kis játékait. Már csak egyetlen egy dolgon törtem az agyam, az sem érdekelt, ha Heathernek kitálal, csak én szabaduljak ki innen. Rögtön meg is volt a tökéletes terv, amivel faképnél tudtam hagyni őket. Akarom mondani, tudtam volna.

- Srácok – sóhajtottam. – Nagyon rosszul érzem magam, azt hiszem a legjobb lesz, ha most hazamegyek – mondtam bűnbánó fejjel, és észrevétlenül egy nagyon szúrósat pillantottam Ed felé. – Nézzétek el nekem, egész nap szarul éreztem magam.

Ezen kis kedves monológ után én hamar felpattantam, és minden cókmókomat összeszedve a kijárat felé kezdtem el araszolni. Ahogy ismét kiértem a szabad levegőre, pillanatok alatt lenyugodtam, és meggyőztem magam, hogy a lehető legjobban döntöttem. Fél óra partizás után ugyanott távoztam, ahol bejöttem, csak ezúttal villámsebességgel.

Jobb karomat felemelve leintettem egy taxit, ám mikor beszálltam volna, észrevettem, hogy egy ismerős kéz nyitja ki előttem az ajtót. Hátrafordultam, és Chace kutakodó tekintetével találtam szemben magam, ami meggyorsította azt a mozdulatot, ahogy bevágódtam a taxiba. Meglepetésemre ő is követte a példámat, és becsusszant mellém, majd erősen becsukta a sárga ajtót. Hosszas hallgatás után szinte előre megéreztem, hogy szólni fog valamit.

- Nem engedhetem, hogy ilyen későn egyedül császkálj ebben a veszélyes városban – morogta maga elé, mire igen erős nevethetnékem támadt, főleg attól, amilyen arc kíséretében ezt előadta.

- Hidd el, hogy nem jelent gondot nekem egyedül hazajutni. Brooklynból is sikerült mindig, szóval ha csak ezért vagy itt, nyugodtan menj vissza – duzzogtam és összefontam magam előtt a karom.

- Nem ez volt a célom – sóhajtotta -, mármint ezzel az estével. Azt hittem, hogy szemet tudunk hunyni a régi dolgok felett, és talán pár órán keresztül normális ember módjára szórakozhatunk, hiszen jóformán még nem is ismerlek.

- Nem is fogsz, soha – pillantottam rá egy pillanat erejéig. – Szerintem nem is akarsz, ahogy én sem téged. A mai este folyamán elég volt belőled annyi, amennyit láttam. Hiába a hegyi beszéd, már az elejétől tudtam, hogy csak és kizárólag azért akarsz velünk menni bulizni, hogy engem egy irdatlan kínos helyzetbe hozz. Már csak egy kérdésem van, hogy mi a francokat ártottam én neked?

- Nem ártottál semmit – gondolkodott el és idegesen megvakarta a fejét -, csak furcsa, hogy alig pár hónapja még egy utolsó lepukkadt bárban táncoltál, most pedig egy Manhattani felhőkarcolóban élsz ilyen elit körökben mozogsz.

Azt hiszem erre mondják azt, hogy a legjobb védekezés a támadás. Szerintem egyszerűen csak gyerekes dolog. Ha valóban ennyire érdekelte volna, hogy mi változott röpke fél év alatt, akkor megkérdezte volna, és nem így, ilyen körülmények között utal arra, hogy szerinte mekkora egy utolsó söpredék voltam, szerintem. Ha tévednék, akkor Chace Crawford egy különleges ember, amit viszont én nem tudok már elhinni róla.

- Á, kibújt a szög a zsákból – nevettem fel keserűen. Akárhányszor, akár csak magamban is, de felhozom a múlt emlékeit, mindig égetni kezdik a szemeimet a könnycseppek, amit aztán nagy rutinnal le is nyelek, majd mindent folytatok onnan, ahonnan az előbb abbahagytam. – Sajnálom, hogy ki kell ábrándítsalak, de én nem a felkapaszkodott celebhajhász kurva kategóriából származom, ezt kikérem magamnak!

- Nekem nem úgy tűnik – mért végig szánakozó arckifejezéssel, mire nálam betelt az a bizonyos pohár, majd ki is borult elég rendesen, amitől igazán megeredt a nyelvem.

- Valóban szeretnéd hallani életem történetét? – kérdeztem emelt hangnemben, majd a teljes testemmel felé fordultam. – Hát jó, akkor kezdjük az elején. Londonban, azon belül Dél-Kensingtonban nőttem fel, ami, ha esetleg nem tudnád, London egyik legelőkelőbb negyede, egy köpésre a St. James és a Hyde parktól. A családom generációk óta él ott, noha két kastély is tulajdonukban van Nagy-Britannia területén. Mindig a legfelsőbb körökben mozogtam, magániskolába jártam, nevelőnőm és tanítóm is volt, balettre és minden fajta művészeti oktatásra kellett járnom, csak hogy ne hozzak szégyent anyámék fejére. Az a maradias luxus, amiben ők élnek, olyan, amit te a csöppnyi kis amerikai fantáziáddal el sem tudsz képzelni. Az életem eltervezett lett volna mellettük. Megvolt már születésem óta, hogy kihez kell majd hozzámenjek, munka és akármilyen erőfeszítés azért, hogy meglegyen mindenem, amire szükségem van, nem szerepelt a szótárukban. Én, az elkényeztetett kis angol ”hercegnő” mégis otthagytam a szülőket és minden tiltó szó ellenére Amerikába költöztem, csakhogy az első adandó alkalomkor pofára is estem.

- Mégis hogyan estél pofára, mikor megvolt mindened? – kérdezte fehúzott szemöldökkel, és csak egy kicsin múlott, hogy ne röhögjön képen.

- Egyáltalán nem volt meg mindenem. A saját erőmből akartam itt boldogulni, de be kellett lássam, hogy Angliában egy burokban éltem, ami tökéletes volt. A valóság igazából nem olyan. Mikor mi szerencsétlenül összefutottunk abban a bárban, én akkor is Manhattanben laktam, alig egy utcányira a mostani lakóhelyemtől, egyszerűen csak az volt a gond, hogy saját erőmből nem tudtam megélni. Nem volt munkám, a szakterületemen nem tudtam elhelyezkedni, így újra tanulnom kellett, a szüleim pedig egy centet nem küldtek nekem, így nem bírtam fizetni a tandíjat. Végső elkeseredésemben mentem a Brooklyni bárba, hogy ne haljak éhen. Szerencsére azóta elvégeztem a sulit és újra talpra álltam, bár az életszínvonalam messze nem olyan, mint amilyen otthon lenne – zártam le a monológom, és tüntetőlegesen elfordultam Chace-től.

- Akkor te valami olyan családból származhatsz, mint Heather – mondta tagoltan, néha elcsukló hanggal, miközben emésztette a hallottakat.

- A két család között évszázadok óta nagyon jó viszony van, szegről-végről rokonok vagyunk – láttam el egy újabb információ morzsával.

Időközben a taxi lelassított, majd döcögve ugyan, de megállt. Chace, megelőzve engem, rögtön odanyújtott egy bankót a sofőrnek, így én jobb dolog híján komótosan kiszálltam a járműből. Vonzott a 1st Avenue kivilágított, egyenes vonala, így eldöntöttem, hogy sétálni fogok egy kicsit, főleg, hogy a lakásomba most úgy sem tudok bejutni, hiszen Heather táskájában maradt a kulcsom, és az éjjeli portásnak nincs jogosultsága kinyitni a biztonsági másolatok szekrényét.

- Hova mész? – szólt utánam Chace, mire sóhajtottam egy nagyot, és visszafordultam hozzá. Nem értettem, hogy miért kell ezt az amúgy is kellemetlen beszélgetést még tovább folytatni. Miért nem megy be csak simán a házba, majd nyomja meg a lifthívót, és tudomásul veszi, hogy a legkevésbé sem szeretnék vele tovább kommunikálni.

- Nem hinném, hogy be kéne számolnom róla – próbáltam kiejteni a szavakat egy csepp gúny nélkül, hiszen nem a sértegetés állt szándékomban, hanem a mondat valóságos tartalma. Akárhogy is próbálok visszaemlékezni mindenre, aminek köze van Chace-hez, nem tudok annyi rossz dolgot felhozni ellene. A bárban is le akarta állítani Edet, az megint más tészta, hogy nem igazán sikerült neki. Tegnap és a mai este első részében pedig úgy viselkedett velem, mintha nem is ő lett volna akkor éjjel ott. A hülye kis színjátéka mégis akkora sebet szakított fel bennem, ami csak nagy erőfeszítések és türelem árán gyógyult be. Sebet ejtett a bizalmamon, és az emberismeretemben is. Valamiért, nem tudom pontosan, de úgy tűnt, hogy ő egy fokkal normálisabb az átlagnál. Az, hogy én tartottam tőle, nem azt jelentette, hogy okot adott volna eddig arra, hogy tartsak, csupán attól az információtól tartottam, aminek a tudatában van. Mindent egybevéve vérzik a szívem miatta. – Búcsúzásként annyit, hogy nagyon szépen kérlek tegéd, és a barátodat is, hogy a továbbiakban törekedjünk arra, hogy a lehető legmesszebbről elkerüljük egymás társaságát.

- Nem értem, hogy most mi a francért hisztizel – rohant utánam egy cseppet ingerülten, majd a karomnál fogva bírt megállásra, teszem hozzá, nem éppen a legkellemesebb módon. Nem szoktam meg ezt a bánásmódot, a fizikai fájdalmat pedig elég nehezen tűröm, mint én, mint a bőröm, így biztosra veszem, hogy holnapra az ujjai helye kékes-lilás foltokban fognak megjelenni a karomon. – Ed is valószínűleg csak viccből hozta fel a témát – próbálta kimagyarázni, de ezzel csak még jobban süllyedt a szemembe. Gyűlölöm, ha valaki nem tudja kimondani azt az egyszerű szót, hogy hibáztam.

- És sértegetett fél órán keresztül – haraptam az ajkamba keserűen. – Chace, fogd már fel, hogy amivel ti vicceltek, az nekem az egész életemet tönkreteheti! – tartottam egy kis hatásszünetet, és közben figyeltem, ahogy az eddigi ideges arckifejezése átvált teljesen zavartba. Ilyenkor jobban hasonlított egy öt éves kisfiúra, mint egy... na jó, hagyjuk. Fogalmam sincs, hogy hány éves, és nem is akarom megtudni. Éreztem, hogy eljött az ideje annak, hogy én távozzak, és biztosra vettem, hogy még egyszer nem próbál meg utánam jönni. - És ha most megbocsátasz...

folyt. köv.