3 - Cheer Up!

„No, he's not my boyfriend.. but I love his hugs, his eyes, his smile; I love our many memories, the times we laughed together.. I guess I fell in love with our friendship...”

A korai nap sugarai már utat törtek a magasra nőtt toronyházak között, hogy páratlan fénnyel kápráztassák el eme gyönyörű, sosem pihenő város nagyrészt ébredező lakkosságát. Az óra alig hagyta el a hatost, ennek ellenére az úton igyekvő sárga taxik üvegein tükröződik vissza a felkelő nap. Motorok brummogása, dudák kegyetlen visítása, emberek hangja és a jelzőlámpák éles csilingelése emlékeztet arra az apró tényre, hogy még mindig New Yorkban vagyok. Visszaértem a First Avenue azon részére, ami alig pár sarokra van a jelenlegi otthonomtól. Jó pár órája csak harisnyában sétálgattam a betonon, és a Central Park füvén, az átkozottul kényelmetlen cipőcskéimet már órákkal ezelőtt elhagytam valahol.

Jó pár óra fagyoskodós kóborlás után úgy döntöttem, hogy muszáj lesz hazamennem. Mikor beléptem, a recepciós fiú elég ferde tekintettel mért végig, de abban a pillanatban ez volt a legkisebb gondom. Tökéletesen tisztában voltam azzal, miként festhetek szétázva, lefolyt sminkkel, kócos-vizes hajjal, mezítláb és totálisan kimerülve. A kabátzsebemből előhalásztam a telefonom, amin immáron huszonöt nem fogadott hívás tűnt fel. Az utolsó alig öt perce történt, Heather számáról, így reménykedtem abban, hogy már itthon van. A lift túlságosan lassú sebességben szállított fel arra a szintre, ahol a lakásom volt. Ahogy az ajtóm elé álltam, észrevettem, hogy a bejárati ajtó résnyire ki van nyitva. Furcsálltam a dolgot, de aztán benyitottam. Halk beszélgetés hallatszott a nappaliból, és bár a legkevésbé sem volt ínyemre, hogy így odaálljak akárki elé, már csak azért is át kellett mennem azon a helyiségen, mert a hátsó folyosón van a hálószobám. Egy óriási sóhajtás után a fáradtságtól és a hidegtől remegő lábakkal léptem be a kivilágított szobába. Rögtön Heather aggódó tekintetével találtam szemben magam, ami tőle nem igazán volt megszokott. Mellette viszont, nagy döbbenetemre egy olyan ember ült, akin igazán meglepődtem. Az ő arcán sem tűntek fel különb érzelmek, mint Heatherén. Ami viszont még ezen is túltett, már ami a furcsaságot illeti, az nem volt más, mint hogy az egyik elhagyott cipőmet szorongatta a kezében.

- Jake? – pislogtam rá döbbenten, mire egy kicsit elmosolyodott és felkelt a kanapéról. Őszintén megvallva itt még sosem járt, és nem is hittem, hogy valaha itt lesz majd, főleg úgy, hogy én nem. – Mit keresel itt? Egyáltalán honnan tudod, hogy hol lakom? – többszöri átgondolás után ez nem éppen a legszívélyesebb köszöntésnek tűnt a részemről, de mentségemre szolgáljon, hogy csak a döbbenet beszélt belőlem ilyen hangnemmel.

- Heather hívott, úgy fél órája. Ő mondta el a címet, és kért, hogy segítsek megkeresni téged, ugyanis én ismerlek a legjobban – mondta nyugodtan és teljes magabiztosággal. – Szerencsére a segítségemre nem volt sok szükség, mivel közben megkerültél. A többiek már halálra aggódták magukat.

- Többiek? – kérdeztem zavaradottan, és körbe néztem, de csak Jake és Heather volt a szemem előtt. Utóbbi fel is pattant, és mit sem törődve a jelenlegi labilis fizikumommal, a nyakamba vetette magát.

- Azt hittük, hogy valami bajod történt. Chace hívott, hogy egyedül indultál neki az éjszakának eléggé ideggyenge állapotodban, és, hogy aggódik érted – mesélte Heather erélyesen gesztikulálva. – Rögtön taxiba ültem, és hazajöttem, és az csak rontott a helyzeten, mikor Chace megtalálta a cipőidet a 86. Street – Lexington metróaluljáró lépcsőjénél. Azt hittük, hogy elraboltak.

- Elmondtam Chace-nek elég érthetően, hogy egyedül szeretnék lenni, és azért mentem el sétálni. Nem hittem volna, hogy mindenkit ki fog robbantani az ágyból és mindenhonnan csak azért, hogy a saját hülyeségével foglalkozzon – ment fel bennem a pumpa, és megkerültem őket. – Mindenesetre nagyra értékelem, hogy aggódtatok értem, de nem kellett volna – mondtam, és eltűntem a folyosón. Hiányzott már igazán egy forró fürdő.

Úgy döntöttem, hogy hódolok is ennek a kívánságomnak egy kicsit. Felkaptam a köntösöm, egy tiszta törölközőt és fehérneműket, majd magamra zártam a fürdőszobaajtót. Megnyitottam a csapot, majd habfürdőt öntöttem a kádba, és bemásztam. Sóhajtások közepette elhelyezkedtem kényelmesen a kádban, és élveztem, ahogy az arcomba csap a forró, illatos gőz. Nyakig a habosan minden gond távolibbnak tűnt, és teljesen el tudtam lazulni. Olyannyira, hogy elég rendesen el is álmosodtam, amit nem hagyhattam magamnak, hiszen pár óra múlva dolgoznom kell, és ismerem már magam annyira, hogy pontosan tudjam azt a gyengepontom, hogy nem vagyok képes két órát aludni. Az a típus vagyok, aki ha ledől az ágyára, mellette akár bomba is robbanhat, akkor sem kel fel legalább öt órán keresztül. Ha most lefekszem, akkor biztosan tíz-tizenegyig nem térek magamhoz, még ha egy bomba is robban fel mellettem. Ahogy teltek a percek, egyre jobban éreztem, hogy minimum fogpiszkálókra lesz szükségem ahhoz, hogy nyitva tartsam a szemeimet. Mintha mázsás ólomsúlyok nehezedtek volna a szemhéjaimra, előidézve azt az állapotot, hogy kínzó lassúsággal lecsukják azt. Szerencsére lecsúsztam annyira, hogy az arcom a vízbe ért, így rögtön felébredtem, és ki is kászálódtam a kádból. Gyorsan megtörölköztem, majd a köntösömet magamra tekerve a hálószobába siettem. Amint beértem, három kopogást hallottam az ajtómon. Egy kis idővel utána Jake bizonytalan arcával találtam szemben magam. Egyszerre merültek fel bennem kérdések, és szégyelltem el magam.

- Bejöhetek? – kérdezte óvatosan, mire bólintottam. – Igaz, már félig bent voltam mikor kérdeztem – nevette el magát, majd a zavar leglátványosabb jeleként a hajába túrt. Mindezt megpecsételve egyik lábáról a másikra ugrándozott, amit már én is megmosolyogtam. Lassan közelítve leült az ágyam szélére, majd megpaskolta a mellette lévő részt, hogy csatlakozzak hozzá. Nem kellett kétszer kérnie, már mellette is termettem, és követelőzően átfontam a karjaim körülötte, és a mellkasára hajtottam a fejem. Mióta csak a céghez mentem, ő volt az egyetlen, akire számíthattam. Tökéletes nyugalommal és elnézéssel tűrte a bénázásaimat, és ha már a végkimerülés szélén álltam, átvállalta a rengeteg papírmunkám egy nagy részét. Persze ez csak az egyik oldala annak, amiért szeretem őt. Másrészt ő az egyetlen igazi barátom az Államokban. Gondoskodik a napi kávészükségleteimről, és össze is köti a koffeinfelvételt egy órácska csevegéssel valamelyik Starbucksban. Sok mindent tud rólam, ahogy én is róla, és a hibákkal együtt fogadjuk el egymást. A bizalmunk már jó ideje töretlen, így elszántam magam arra a lépésre, hogy elmondok neki mindent, beleértve azt is, hogy miként éltem és dolgoztam akkor, miután otthagytam Európát.

- Beszélnünk kell – súgtam, mire éreztem, hogy finoman eltol magától. Először megijedtem, de ahogy a szemeibe néztem, tudtam, hogy nincs mitől tartanom.

- Valóban – helyeselt. – Ha másnak nem is, de nekem magyarázattal tartozol. Mi volt ez az egész elrohanás és órákon keresztüli bolyongás? Mitől akadtál ki ennyire? – szegezte hozzám a legnehezebben megválaszolandó kérdéseket.

- Oké, kezdjük az elején – sóhajtottam, majd bemásztam az ágyba. – Gyere ide – nyújtottam a kezem felé, mire mosolyogva odahúzódott mellém.

Belekezdtem a mondókába, miközben rettegve figyeltem, hogyan változnak Jake arcvonásai. Egyik döbbenetből a másikba esett, tekintete a várt ideges helyett inkább aggódóvá vált. Mikor már eldaráltam mindent, és befejeztem a beszédet, Jake egy szempillantás alatt átölelt, és a hátamat kezdte simogatni. Nem tudtam hova tenni ezt a reakciót, mindenesetre nagyon jó érzéssel töltött el. Úgy éreztem, hogy ezek után is számíthatok rá.

- Miért nem mondtad el előbb? – kérdezte szomorúan, és igen erősen próbálta visszafogni magát, hogy még véletlen se látszódjanak árulkodó jelek az arcán, ami egy kicsit is, de mutatná, hogy valójában mit gondol.

- Nem lett volna a legjobb köszöntő mondat, nem gondolod? – mosolyodtam el keserűen, és ezzel egy időben elterültem az ágyon.

- Igazad van – dőlt le mellém Jake is, amikor is kinyílt az ajtó. Egy zavarodott, meglepődött Chace nézett velünk farkasszemet, majd fejvakarva kihátrált, és visszacsukta maga után az ajtót.

- Ne törődj vele – sóhajtott Jake, majd egy határozott mozdulattal a mellkasára húzott, és rakott ránk egy takarót. – Most pedig pihenj egy kicsit!

- Veled? Vagyis rajtad? – kerekedtek el a szemeim, mire Jake arca is paprikavörössé vált.

- Ha itt hagylak, tuti, hogy feltalálod magad valamivel, és egy pillanatot nem fogsz aludni – mentette ki magát -, szóval igen! Velem, rajtam ebben a szent másodpercben!

- Oké, ahogy érzed – hümmögtem, majd behunytam a szemem.

Éreztem, ahogy egyenletesen szuszog, amiből arra utaltam, hogy velem ellentétben ő ténylegesen elszenderedett egy kicsit, én pedig, aki egy percet sem aludt, képtelen vagyok az álmok mezejére lépni, pedig minden körülmény adott hozzá. Kellemes a szoba hőmérséklete, kényelmesen fekszem, nyugodt vagyok, nem érzem egyedül magam, és végül de nem utolsó sorban, valaki már alszik mellettem. Hogy lehet, hogy én egy percre sem vesztem el az éberségem?

Hétkor aztán végképp meguntam. Kényszeredetten lemásztam Jake-ről, és ébresztgetni kezdtem. Először mintha álmában morgott volna valamit, de aztán kinyitotta a szemeit, és egy nyújtózás után már az ágy szélén ült.

- Veled ellentétben engem vár a munka – ásított egyet, majd a szobában található tükörhöz sétált. – Téged viszont meg ne lássalak az irodában ma! Megértetted?

- Megőrültél? Nem kaptam szabadnapot – mondtam keserűen. – Úgyhogy akármennyire is szeretnéd, ma is el kell viselj, de nem egész nap, mert délre a ruhákért kell mennem, de ígérem, hogy kettőre ismét melletted leszek.

- Hívd fel Stephanie-t, hogy ugorjon be helyetted. Így nem melózhatsz – vált a tekintete aggódóvá. Már majdnem magam is elhittem, hogy valóban így van, de aztán ismét mérlegelnem kellett. Steph a világ legmegbízhatatlanabb libája, és ha tudja, hogy az én feladatom lenne, még képes és leönti egy doboz festékkel a ruhákat, hogy aztán én kapjam meg érte a kellő büntetést. Mindezeket egybe véve nem hagyhatom, hogy akármi is, ami az én felelősségem alá tartozna, Steph kezébe kerüljön, így nemet kellett mondjak az egész napos lustálkodásnak, aminek a mézesmadzagát Jake húzta el a szemem előtt.

- Stephre azt sem bíznám rá, hogy intsen le nekem egy taxit – forgattam a szemeim. – Amúgy meg teljesen munkaképes állapotban vagyok.

Hiába beszél az, aki a magamfajta makacs embert próbálja győzködni az igazáról. Jake is tökéletesen feleslegesen jártatta a száját, hiszen röpke egy óra múlva már mindketten a taxi hátsó ülésén ültünk, és az irodába tartottunk. Útközben persze megejtettünk egy kávét, majd csatlakoztunk a munkahelyünk pörgő légkörébe.

Minden jól ment egészen délig. Csak párszor nehezedtek mázsás súlyok a szemhéjamra, de azokat is hősiesen leküzdöttem, ám amikor az óra megütötte a tizenkettőt, minden más lett. Stephanie betipegett az eddig nyugodtnak mondható helységbe, és az erős parfümillata a gyomromat is felkavarta. Úgy döntöttem, hogy egy kis friss, New York-i levegőre van szükségem, így a rövid liftezés után az épület bejárata előtt találtam magam. Már csak az volt a bökkenő, hogy mást is találtam ott, nem csak magam. Chace szívott valami extra erős cigit a bejárat előtt, de úgy, mintha minimum az élete múlna rajta.

- Ettől legalább még két órán át bűzleni fogsz – fintorodtam el, mire sóhajtott, és elnyomta. – Mi szél hozott ide?

- A barátnőmre várok – mondta nemtörődöm stílusban, és lazán nekidőlt az épület falának. – Csak beugrott leadni pár papírt a főnökének, aztán pedig megyünk is el innen.

- A barátnőd itt dolgozik? – tátottam el a szám, és a féltékenység egy nagyon gyenge szikrája elkezdett mardosni belülről.

- Igen. Biztosan ismered, hiszen itt mindenki ismeri – mosolyodott el. – Stepanie Andrews. Középmagas, szőke haja van.

- Ne folytasd – fagyott az arcomra a mosoly. – Tudod mit? Mostantól tényleg nem ismerjük egymást – ráztam a fejem.

- Most mi a baj? Nem is olyan rossz csaj – gondolkodott el. – Lehet, hogy néha egy kicsit akaratos és hisztis, de nincs vele nagyobb gond.

Éppen elég volt ennyi jót hallgatnom arról az emberről, akit legszívesebben egy kanál vízben fojtanék meg. Éreztem, ahogy a benntartott levegő szúrni kezdte az oldalam, és ahogy fintorogni kezdek.

- Tudod mit? Adj egy cigit – sóhajtottam, majd kivettem egy szálat a felém tartott dobozból. – Ezt most muszáj valahogy megemésztenem. Jesszus anyám! Chace és Stephanie! - direkt minden szót hangosan mondtam, és vártam a reakciót. Persze az két lábon jelent meg mellettem.

- Lor, azt hiszem eltévesztetted a házszámot, ugyanis ő az én pasim – kezdett bele a mondandójába Steph, természetesen a lehető legflegmább hangnemben, amit valaha hallottam. - Mehetünk, szivem?

- Nyugi cica, Lorainne a szomszédom – csitította Chace, majd átkarolta a derekát, és újra farkasszemet nézett velem. – Régebb óta ismerem, mint hinnéd.

- Nos – nyomtam el a cigit a közepénél egy utolsó slukk után -, én, másokkal ellentétben, nem lopom a napot, így hát megyek is vissza dolgozni. Néha példát vehetnél rólam – fordultam Steph felé. – A mielőbbi viszontlátásra!

Muszáj volt valami dráma befejezést produkálnom, és azt sem bírtam volna ki, ha nem az enyém lett volna az utolsó szó, így a büszkeségtől dagadó mellekkel szálltam be a liftbe, és szörnyülködtem magamon, hogy egy perc alatt mennyire dohányszagú lettem. De a jókedvem sajnos túlságosan is múlandó volt. Amint a lift megindult felfelé, erős szédülés lett úrrá rajtam, amitől muszáj voltam megkapaszkodni. A tükörben a saját, sápadt arcomat nézegettem, de mindent a lift számlájára írtam, és reménykedtem, hogyha kiszállok belőle, elmúlik a rosszullét. Ám persze nem így lett.

Mikor az emeletemre értem sem változott semmi. A világ még mindig forgott velem együtt, én pedig görcsösen nyúltam minden után, ami vissza tudta adni legalább egy kicsit is az egyensúlyom. Alig tettem három lépést, már éreztem, hogy képtelen vagyok tovább menni, pedig már nem is lenne annyira messze a székem. Egy tapodtat sem tudtam mozdulni, és csak foltokat láttam. Hallottam Jake hangját, ahogy szólítgat, majd a kezét a vállamon, de aztán minden egy utolsót forgott, én pedig a padlón kötöttem ki.

...

- Mit mondtál neki? Halljam! – hallottam Jake ideges hangját a fülem mellől, de nem tudtam, hogy kinek és legfőképpen miért szánja ezt a tőle nem megszokott hangnemet.

- Semmit az ég világon! – mentegetőzött egy, számomra túlságosan is ismerő hang. – Csak lent hagyta a telefonját, és gondoltam utána jövök, és visszaadom neki. Már ez is baj? – Chace nem kevésbé volt ingerült, mint a vitapartnere. – Várj! Magához tért!

- Muszáj a fejem fölött ordibálnotok? – nyögtem erőtlen hangon, majd a könyököm segítségével megpróbáltam felküzdeni magam. – Mi a fene történt? Egyáltalán hol vagyok?

- A kanapén. Elájultál – mondta szörnyülködve Jake, majd egy poharat tartott felém – Tessék, itt egy kis víz. Idd meg!

- Nem, nem szeretném! Nem vagyok szomjas – mondtam elnyújtva a hangokat, és további hasztalan próbálkozásokat tettem az irányában, hogy felüljek. A szédülés ismét győzedelmeskedett felettem, így erőtlenül dőltem vissza a kanapéra.

...

Peches vagyok, az már biztos. Mindig mindent úgy irányítok magam körül, hogy a legjobbnak tűnik, ennek ellenére rend szerint én jövök ki belőle a legrosszabbul. Hiába gondolom át százötvenszer az előtt, mielőtt megtenném, akkor is én leszek az, aki szívni fog. Mi az, hogy itt kell maradjak? Nem száműzhetnek egy undorító, fertőtlenítőszer szagú lyukba? Kórház? Ne, könyörgöm, csak azt ne! És persze itt már megint kicsúszott a kezem alól az irányítás. Mit keresek én egy kórházban? Miért ugrál körülöttem Heather és Jake egymást váltogatva.

- Nem maradok itt – háborodtam fel, és nagy lendülettel felültem, mire mindketten felém mozdultak, hogyha esetleg dőlnék, elkapjanak. – Nincs semmi bajom!

- Az orvos világosan elmondta, hogy akkor sem mehetsz haza, ha a hajadat tépve fogsz üvöltözni a folyosón – vázolta fel a helyzetet Heather, és furcsamód tudta, hogy mi lesz a következő lépésem. A hajtépős üvöltözés pedig jó ötletnek tűnt. – Maximum egy osztállyal feljebb kerülsz, a pszichiátriára.

- Ó, nagyon köszönöm mindenki megértését, végül is irtó vicces, hogy be vagyok zárva ebbe a koszfészekbe, mikor el se hoztam a ruhákat még, és ezermillió dolgom lenne, de nem, én itt feküdjek és még mosolyogjak is, nem? – hadartam egy szuszra éles gesztikulálással tarkítva, és valóban úgy festhettem, mint aki a pszichiátriára igyekszik.

- Először is nyugodj le kérlek – ült le mellém Jake, arca teljes mértékben aggodalmat tükrözött. Óvatosan belecsúsztatta a kezem alá csúsztatta az övét. – Semmi baj nem lesz, csak megcsinálnak rajtad pár vizsgálatot. Biztosan holnap már hazamehetsz.

- De én nem holnap akarok hazamenni – kaptam el a kezem tőle -, hanem most! Ebben a szent minutumban!

- Én ezt nem hallgatom – sóhajtott Heather, majd kiviharzott a kórteremből, így csak ketten maradtunk Jake-kel.

Én sem szólaltam meg, és ő sem. Furcsa csend állt be közöttünk, de nem volt kellemetlennek mondható. Lehajtott fejjel ült az ágyam mellett, én pedig egy tehetetlen csődtömegnek éreztem magam. Nem is érthettem, hogyan is engedhettem, hogy betuszkoljanak abba a rohadt taxiba, ami egyenesen ide, ebbe a földi pokolba repített. Biztosan az, hogy nem aludtam sokat, és szinte semmit nem is ettem, juttatott ide. Talán mégis meg kellett volna fogadjam Jake reggeli tanácsát, és ágyban maradni. Akkor legalább most a saját lakásom kényelmét érezhetném, nem a legközelebbi kórházét. Gondolatban már a fejemet vertem a falba, hogy miért vagyok én ekkora balek, de azt hiszem, hogy a gének teszik. Ezt örököltem, az ősök selejtes oldalát.

- Nekem vissza kell mennem lassan az irodába – nézett rám komolyan Jake. – Nyugi! A ruhát megoldotta Steph, és amint végeztem, jövök vissza! – a magány gondolatára is összerezzentem, de persze azt kellett mondanom, amit hallani akar.

- Oké – erőltettem mosolyt az arcomra. – Menj csak, és köszönöm, hogy eddig itt voltál.

- Ez nem hangzott valami őszintén – mosolyodott el, és végigsimított az arcomon. – Ezt még kicsit gyakorolhatod, mondjuk amíg vissza nem jövök!

Magamra hagyott, nemes egyszerűséggel visszament dolgozni, amíg én ebben a büdös szobában vergődöm még mindig. Ó, és meddig leszek még itt? Hát persze, hogy egész este, és még talán holnap is. A harmadik egyedül eltöltött perc után úgy döntöttem, hogy valami tervet kell kieszeljek, amivel átvághatom, vagy épp meggyőzhetem a kezelőorvosomat, hogy engedjen minél előbb haza. Ha nem marad más választásom, egy szál kórházi hálóingben fogok egy taxit, és úgy megyek haza.

Szerencsére TV volt, így elüthettem az unalmas óráimat a kapcsolgatásával, és azt nézegettem, hogy már megint mennyi ember halt meg ebben a városban egy nap alatt. Kiírtam a twitteremre egy segélykérő üzenetet, hátha valaki képes innen kivinni, de egyetlen vállalkozó szellemű orvospalánta sem akadt a horgomra. Mikor már elmúlt délután öt is, elkezdtem hiányolni Jake-et. Az ő munkaideje hivatalosan négyig tart, és az már réges-rég elmúlt, ő pedig nincs itt.

Biztosan elfelejtett – ismétlődött ez a mondat a fejemben immáron százötvenedjére. Fél hatkor már bele is törődtem, és a fejemre húztam a takarót. Ha már azért vagyok itt, hogy pihenjek, akkor megteszem. És csodák csodájára valóban sikerült elaludnom.

Vizitre felkeltettek, olyasmiket kérdezte, hogy rosszul vagyok-e még meg ilyenek, tehát teljesen felesleges volt az, hogy a doki végigment az emeleten. Ha neki kezdtem volna el hisztizni, az arcából ítélve le is kötöztetett volna, ami valljuk be őszintén, nem lehet valami kellemes, felemelő élmény. Jake-től jött egy SMS, hogy sajnálja, de nem tud bejönni, mivel ma egy találkozója van, de holnap reggel mindenképp itt lesz munka előtt. Ezzel a néhány sorral az életkedvemet is elvette, már amennyi maradt belőle ezen a helyen. A pozitív gondolkodást mégis magamra erőltetve visszazuhantam a párnák közé, hiszen ha többet alszom, gyorsabban múlik az idő, előbb holnap lesz és előbb szabadulhatok.

Még jócskán sötét volt, éjjel egy körül lehetett, mikor éreztem, hogy valaki óvatosan megrázza a vállam. Odakaptam a fejem, és egy fekete sapkás alak figyelt rám. Összevont szemöldökkel méregettem, ám egy pillanat alatt leesett, hogy a férfi nem más, mint Jake.

- Itt egy takaró, ezt terítsd magadra, és kövess – utasított, majd kirohant a folyosóra körbenézni. – Siess!

- Mire készülsz? – kérdeztem meglepődve, de azért azt tettem, amit mondott.

- Kiviszlek innen – mondta teljes nyugodtsággal, majd felrángatott az ágyról, és futni kezdtük végig a kivilágított folyosón.

Folyt.köv.