2 - Kínos pillanatok

2. FEJEZET – KÍNOS PILLANATOK

Tanácstalanul álltam a ruhásszekrény előtt, és erősen összpontosítottam a benne lévő méregdrága, különböző jó nevű márkaboltok által címkézett rongyokra. Akárhogy forgattam a fogasokat, és néztem meg vagy századszorra is mindet, ám nem találtam azt a darabot, amiben ma jól érezném magam. Miután visszadobáltam mindent, és leültem az ágyam szélére, beletelt tíz hosszadalmas perc agytorna, és rájöttem, hogy erről a tényről nem is igazán a gönceim tehetnek a rosszkedvemről, hanem maga a társaság. Egyre idegesebb lettem, hiszen nem tudtam, hogy mi fog történni, főleg, ha AZT a bizonyos barátját hozza magával, akit Ednek hívnak, és... na mindegy, a legjobb, ha nem fessük előre az ördögöt a falra, így is jól láthatóan körvonalazódtak már a fő vonalai, éppen az ágyam fölött. Sőt, mintha a fürdő felé is sormintaként vigyorognának vissza rám az ördögök, piros szarvakkal és összeszűkült, gonoszan méregető szemekkel.

Igazság szerint keseregtem. A kedves anyaföld lakosainak minimum hetven százaléka, teljes nyugalommal kijelenthetem, hogy sokkal pozitívabb gondolkodású nálam, a másik harminc - kizárásos alapon - depressziós. Így hát valóban felemelő, szinte extázist előidéző érzelmekkel gondoltam az egyre közelgő kedves kis iszogatásra. Igen, és ez a mondatom csöpögött az iróniától, ami a legfeltűnőbb jele nálam annak, hogy elég rohadtul érzem magam, és nagyon-nagyon szeretném a lehető leghihetőbb módon leplezni.

Visszatérve a teendőkre, a ruha még mindig nincs meg, és a lelkesedésem is sokkal alábbhagyott, ahhoz képest, amilyen elszántan tervezgettem még órákkal ezelőtt. Szégyen, vagy nem az, bevallom, hogy életemben először talán, ha közönségesen szeretnék fogalmazni, márpedig úgy szeretnék, akkor azt mondom, hogy tele a gatyám. Újra és újra visszaroskadtam az ágyra, hogy még egyszer és már sokadszorra átgondoljam, hogy mit lehetne tenni az érdekében, hogy én ebből az egészből szépen kivonjam magam. Az éremnek, mint mindig, így most is két oldala van, a két lehetőség nekem is megadódik, a kérdés már csak az, hogy melyikből jöhetek ki jobban. Kezdjük a számomra sokkal imponálóbb eshetőséggel. Itthon maradok valami szánalmas ürüggyel, és el is felejtik, hogy létezem. Ebből nagy gondom nem adódhatna, ha nem ismerném mindennél jobban Heathert, aki a személyes találkozó nélküli legalaposabb bemutatásnak a koronázatlan királynője. Röviden összefoglalva a nyakamat tenném rá, hogy ha esetleg – ismétlem, esetleg – nem mennék el, akkor annak a minimum velejárója, hogy Heather összes rólam készült képét mutogatná, és elmondaná, hogy milyen jó fej, rendes és barátságos lány vagyok. Ebből pedig újabb két eshetőség adódna. Egy, ha Chace egészen véletlenül Ed barátunkat hozná magával, akkor valószínűleg feltűnne neki, hogy ismeri ezt a lányt, és nagyobb eséllyel járna el a szája, mintha ott ülnék vele szemben és szúrós tekintettel, esetleg egy-egy asztal alatti rugdosódással a tudtára adnám, hogy tartsa a száját. Innen pedig újra kettéágazik a történet, mivel ezek után újra Eden múlik a dolog. Vagy elmondja, hogy mi történt, vagy nem. Említettem már, hogy gyűlölök találgatni? Ha nem, hát akkor most, itt helyben megteszem. Gyűlölök találgatni!

Itt lett elegem az értelmetlen elmélkedésemből, hiszen a jövőt még én magam sem láthatom, és akármilyen csábító, a sorsom elől, úgy érzem nem tudok elfutni. Ha ma ki kell derülnie mindennek, akkor ki fog, és lehet, hogy holnap már szállító hajón lesz minden holmim, amit a szülői házban hagytam egy nyilatkozat társaságában, amiben az áll, hogy minden fajta családi örökségtől megfosztanak, és felszólítanak arra, hogy változtassak nevet.

- Hé, hogy állsz? – kukkantott be Heather kócos feje az ajtó, mintegy fél méteres nyílásán. Mikor meglátta, hogy még mindig törölközőben ülök az ágyamon, tekintete eléggé elkomorodott. – Igyekezz, nem akarok miattad elkésni. Lor, valami baj van?

- Nincs baj – sóhajtottam színpadiasan -, csak nem igazán érzem jól magam. Biztosan a párás levegőt szívtam magamba sokáig, és azért émelygek ennyire, de egy tapodtat sem tudok mozdulni innen – ütögettem meg magam mellett az ágyat.

- Könyörgöm, szedd össze magad! Nem hagyhatsz ma magamra. Ki tudja, lehet, hogy ez lesz életed egyik legjobb estéje, elvégre nem minden nap mondhatja el magáról az ember, hogy egy világsztárral megy el szórakozni – kezdett bele a lelkesítő beszédbe, mire elfintorodtam.

- A világsztár címszó alatt magadat érted, mert akkor itt helyben felpattanok, és körberöhöglek, aranyom – grimaszoltam rá. – Többször voltam veled bulizni, mint családi ebéden, pedig azok minden hétvégén kötelezőek és unalmasak voltak.

- Tévedsz, kedvesem, de őszinte örömmel látom, hogy csak kifogásokat kerestél eddig az esti lustálkodásra. – rázta meg a fejét, amitől a haja még az előzőnél is jobban – már ha ez lehetséges – szétszállt. – A világsztár jelen esetben nem én vagyok, hanem Chace. Na, most mi van? Ne nézz rám ilyen döbbenten, mindenki tudja, hogy ki ő! Ne, csak azt ne mondd, hogy nem tudod, hogy ki az a Chace Crawford. Kérlek, ez már fizikai fájdalmat okoz! Lorainne, könyörgöm, ne tégy tönkre!

- Miért kéne tudnom, hogy ki ő? – néztem rá összeszűkült szemekkel, mire önfeledt, padlócsapkodós nevetésbe kezdett, ami igazán nem volt ínyemre, ugyanis utálok röhögés tárgya lenni.

- Itt laksz, azon a helyen, amiről az egész sorozat szól, amiben ő az egyik főszereplő. A legfelkapottabb unaloműző mostanság, és te nem tudsz róla? – hitetlenkedett, és a még drámaibb hatásként a szívéhez is kapott. – A Gossip Girl főszereplője, New York top tíz pasija között igen előkelő helyen van immáron négy éve. Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy nem ismered.

- Oké, felvilágosítottál, köszönöm, ennyi elég volt. A hüledezéseidet lennél szíves a látókörömön kívül intézni, mert már így is fokozott idegállapotban vagyok, és nem szeretnék semmit összetörni – forgattam a szemeim, mire Heather egy újabb kacajt hallatva magamra hagyott.

Ettől a pillanattól kezdve újra jöhetett az előző teendő, ami még mindig a ruhaválasztást merítette ki. Ismét bebújtam a szekrénybe, és átnéztem a dresszeket, ám ezúttal sem lettem sokkal okosabb. Végső elkeseredésembe, ami újabb két-három perc aktív fejtörést igényelt, kisuhantam a hálószobából és profi ragadozó módjára vetettem rá magam Heather hátára, aki éppen mit sem sejtve igazgatta magán a fehérneműket. Gondoltam, hogy ha már az előbb annyira a szívéhez kapott a hír hallatán, hogy fogalmam sem volt eddig arról, hogy ki az a Chace, most inkább adok neki egy eredetibb indokot a megdöbbenésre.

- Nem vagy eszednél – sikította, miközben az idegtől még mindig toporgott. – Ha most meghalok szívrohamban, akkor nyugodtan el tudtad volna lógni a ma estét, ugye?

- Nem erről van szó – öleltem meg, és engesztelésként nyomtam az arcára is egy pár puszit. – Már letettem arról, hogy kiutat találjak az italozgatásból, így most más, ennél sokkal eget rengetőbb problémával fordulok feléd, mert tudom, hogy te kedves vagy, jószívű és értesz a divathoz.

- Ezt úgy mondod, mintha te nem értenél – sziszegett, és bizalmatlanul rám emelte a tekintetét. – De persze hallgatlak, hiszen van még mit tanulnod tőlem.

- Átnéztem az egész szekrényt, és arra jutottam, hogy semmi olyan göncöm nincs, amiben a mai igazán különleges estét át tudnám vészelni... akarom mondani élvezni tudnám anélkül, hogy ne gondolkodjak azon, hogy milyen hülyén is festek valójában – foglaltam össze neki egy többszörösen összetett mondatban, amibe láthatólag még az elején belezavarodott, de egy kis hatásszünet után leesett neki, hogy a cifrázott szavak valójában milyen jelentéssel is bírnak.

- Ruha kéne, ugye? – kérdezte unottan, majd egyik pillanatról a másikra felcsillant a szeme, és széttárta a ruhásszekrénye ajtaját. Csendesen megjegyzem, hogy alig tizenkét óra alatt tökéletesen berendezte, és egy porszemnyi szabad helyet nem hagyott benne.

- Fogalmazhatunk így is – néztem rá kiskutya szemekkel, és kíváncsian vártam, hogy milyen ronggyal rukkol elő.

Szerelem első látásra. Ez volt a legkézenfekvőbb magyarázata annak az érzésnek, ami akkor járt át, amikor megláttam Heather kezében Őt. Piros, szatén anyagból készült, felette pedig egy fekete csipkeréteg borította. Magában, ha csak az alsó, szaténrétegből állt volna a ruha, akkor egy eléggé kihívó darabnak mondhattam volna, de ahogy a fekete csipke minden szemérmetlen területet eltakart, az maga volt a megmagyarázhatatlan csoda. Igaz, hogy egy kicsit rövidnek bizonyult, de a fél fenekem azért mégsem látszott ki belőle. Vagy ha úgy is lenne, a szerelem alapja a másik hibáinak tolerálása. Ez pedig szerelem a javából. Ő elfogadja, hogy nem állhat rajtam tökéletesen, én pedig azt, hogy egy kicsit rövid. Irigylésre méltó páros leszünk, remélhetőleg. Azt hiszem, ezt titulálják úgy az orvosság mesterségében, hogy objektofília, azaz tárgyak – ez esetben ruhanemű – iránti érzett szerelem, illetve szexuális vágy. Nos, a másodikban nem vagyok biztos, de az első visszavonhatatlanul fellángolt bennem.

Miután egy fél órát igazgattam magam, és minden egyes szögből megnéztem magam a lakásban található összes tükörben, nyugtáztam, hogy jó választás volt, és rátértem a következő, roppant kényes témára, ami nem más volt, mint a hajam. A feketének látszó, eredetileg sötétbarnára tervezett hajkoronám most is rendezetlenül terült el a fejem tetején. Muszáj volt tennem valami olyan gazságot vele, amitől valami teljesen más formát vesz fel, és ez a legkevésbé sem tűnt könnyű feladatnak, és az idő is meglehetősen szorított.

Értelmetlen vasalgatás után, ami teljesen felesleges időpazarlás volt, úgy döntöttem, hogy az ellentétjével próbálkozom és némileg göndöríteni kezdtem. Ez egy fél órás szenvedés után tűrhetőnek bizonyult, majd egy kiló lakk felvitele után elégedetlenül méregettem, hogy amint elmozdulok a tükör elől, a hajam alattomosan kiengedi magából a belevarázsolt hullámokat, és egyedül a legvégén marad meg pár tökéletesen egyenetlen kunkor. Először azt hittem, hogy csak képzelődöm, és újra elsétáltam a tükör előtt, de a látvány ugyanaz maradt, amitől éreztem, hogy a pulzusom rossz értelemben emelkedik.

- Tudod mit? Szarok rád – mondtam a tükörképemnek, és karba tett kézzel vizslattam tovább magam. Ha valaki látott volna ezekben a pillanatokban, simán rátett volna száz dollárt arra, hogy most szöktem az elmegyógyintézetből. Igazság szerint én nem érzem magam intellektuálisan zavartnak, csak irigylem azokat az embereket, mint Heather. Nekik megadatik, hogy tökéletesen áll a hajuk. Csak beletúrnak, és már rögtön úgy áll, mintha most jöttek volna ki egy divatfotózásról. Jobb ötlet híján én is megpróbáltam ezt az olcsó trükköt, és láss csodát, a hajam mintha egy apró fokkal normálisabban nézett volna ki. Bejegyzeteltem a képzeletbeli noteszembe, hogy az este folyamán többször túrjak bele a hajamba, és akkor talán nem lapul az egész a fejemre úgy, mintha legalább három hete nem látott volna sampont és vizet.

A következő mozzanatról inkább nem is kezdek el papolni, ugyanis a sminkelés volt. Vagy harmincszor csúsztattam végig az arcom valamely pontján a smink lemosó kendőt, ugyanis annyiszor rontottam el a spirálozást és a kontúrt is, hogy már szégyelltem. Rúzzsal nem is próbálkoztam, hiszen ilyen remegő kezekkel maximum annyit tudtam volna elérni, hogy szétmaszatolódik, netán a fogamra ragad és teljesen lejáratom magam, ismét.

- Nagyon feszültnek tűnsz – állt be mellém a tükör elé Heather, és arcán egyfajta levakarhatatlan ”átlátok rajtad” vigyor ült. – Nem kell aggódni, tetszeni fogsz neki!

- Mégis kinek? – ráncoltam össze a homlokom az őszinte értetlenségtől. Azt hiszem, Heather valamit nagyon félreértelmezhetett a viselkedésemben, de ez még mindig jobb, mintha az igazságot tudná.

- Hát Chace-nek – emelte meg a szemöldökét. – Láttam, ahogy egymásra néztetek a hallban is. Mindketten döbbenten meredtetek egymásra, és már abban a pillanatban éreztem, hogy bejöttök egymásnak. Mindenesetre vedd úgy, hogy Chace a mai estére teljes mértékben le van stoppolva, mivel egyrészt barátnője van, másrészt pedig igényt tartok rá. Most az egyszer, utána azt teszel vele, amit akarsz – kacsintott.

- Akármennyire is hihetetlen, semmi szándékom nem volt olyasmikre, amikre te az előbb célozgattál. A döbbenten meredést pedig biztosan beképzelted. Úgy néztem rá, ahogy az emberek többségére szoktam, és ő sem mutatott felém nagyobb érdeklődést a szükségesnél – hoztam fel az ellenérveimet, aminek a fele sem volt igaz. De, ha jobban belegondolok, a fele igaz volt. Nem akarok többet Chace-től, csak szimplán tartok tőle. A többi viszont igaz volt, gratula Lorainne! Bele fogsz egyszer jönni ebbe az igazmondásba!

Miután mindketten kihoztuk magunkból a pillanatnyi maximumot, elindultunk a lift felé, és annak a segítségével sikeresen lejutottuk a földszintre, ami a találkozó helyszínét is rejtette. Közvetlen az ajtó mellett üldögélt egy ismerős arc, és láthatóan tökéletesen érezte magát a fotel nyújtotta kényelemben. Ki vagyok én, hogy megzavarjam ezt az idilli pillanatot? – kérdeztem magamtól, és szemmel láthatóan lelassítottam. Valójában csak hezitáltam és legszívesebben még mindig elfutottam volna, csak hogy a sarkaim kopogása és Heather kiabálása biztosan felkeltette volna Chace figyelmét, és a szemében már nem csak egy ribanc lennék, hanem egy őrült ribanc, azt a luxust pedig nem engedhetem meg magamnak. Nem volt mit tenni, így lassan de biztosan megérkeztünk Chace mellé, aki a tegnap estével – ami valójában ma hajnal volt – ellentétben mindkettőnket két puszival üdvözölt.

Egy kicsit kényelmetlenül éreztem magam, de viszonoztam a gesztust, így fenntartva a tökéletes ”most ismerkedtünk meg, semmi előítéleteink nincsenek” látszatot. A valóságban igazából csak neki lehettek előítéletei. Elnézést, az előző mondatomat visszaszívom, hiszen nekem is minden okom megvolt rá. Először is lepukkadt sztriptíz bárokban fordul meg világsztár létére, másodszor is asszisztált abban, hogy Ed valamit az italomba helyezzen, és aztán pedig ki tudja, hogy mit tett még ellenem, szóval ha így belegondolunk, jogosan neheztelhetnék rá. Tudjátok mit? Neheztelni is fogok, amint olyan helyzetbe kerülök, hogy megengedhetem magamnak.

Titkon reménykedtem abban, hogy a hármas fogatunk nem is fog kibővülni. Chace eddig teljes mértékben úriemberhez méltóan viselkedett, és semmi jelét nem mutatta annak, hogy el akarna árulni. Ha jobban belegondolok, talán nem is tudja, hogy mekkora titkot fedne fel, ha megemlítené az első, és a tegnapi napig egyetlen találkozásunk körülményeit. Első lépésként gyalog mentünk – ami igazán felemelő érzés volt tűsarkakon – egy kis bárig, ahol a leghátsó szobában egy asztalnál foglaltunk helyet. Nos, nálam ez a másfél óra abszolút kimerítette az italozgatás jelentését, így a negyedik kör Cuba Libre, és két kísérőként elfogyasztott Kamikaze után felötlött bennem két igazán eget rengető kérdés. Az első az volt, hogy mikor megyünk már végre haza, hiszen a beszédtémáink egyre jobban fogyatkoztak, és ez az én esetemben igazán nem jelentett jót. A második, egyben kissé fontosabb kérdésem pedig az volt, ami igazán nagy fejtörést okozott nekem. Miért kellett kiöltözni, ha csak egy füstös kis bárba vitt minket, ahol a háttérben valami könnyű jazz szólt, és minden pillanatban – és minden pohár elfogyasztott alkohol bomba után – úgy éreztem, hogy lelököm a félájult zongoristát a székéről, és átveszem az uralmat a zene szolgáltatása felett. Talán sokan nem tudjátok rólam, hogy kiskoromban – azaz az elnyomott időkben, amikor a szüleim hírneve árnyékában és teljes megtorlásban kellett élnem – sokat zongoráztam. Egyrészt azért, mert a valamire való családok csemetéinek minimum két hangszeren játszaniuk kell, másrészt pedig azért, mert imádtam nyomkodni a fekete és fehér billentyűket. Anyáék inkább a klasszikus zenét tartották fontosabbnak, de az én felszabadulásom inkább a jazzben és a hozzá hasonló műfajokban teljesedhetett ki. Teljes és hatásos fajtája volt a bennem felgyülemlett feszültség levezetésének az, amikor kedvem szerint ütögethettem úgy a billentyűket, hogy azok majd’ kiszakadtak a helyükről. Elmélkedésemből ezúttal Chace húzott vissza a valóságba egy számomra fülsüketítően sértő mondattal.

- Induljunk, a többiek már várnak ránk – csapott egyet az asztalra és felpattant, ám az arcán megjelent két vörös folt biztosított arról, hogy nem csak én szédülök, ha fel kell egyenesednem. Igaz, hogy én már az asztalnál ülve is koordinációs problémákkal küzdöttem, Heather pedig visított, mint egy kismalac. Lehetséges, hogy mégsem volt jó ötlet ez a kis bemelegítő túra. Még így, spicces állapotban is az arcomra fagyott a mosoly, mikor meghallottam Chace utolsó mondatában a ”többiek” szót. Rögtön beindult a fantáziám pesszimistább részlege, amit csak egyetlen egy dolog küzdött le, és az nem volt más, mint az egyensúlyzavarom.

A drága szőnyeg úgy hullámzott, mint a partot mosó tenger, miközben megpróbáltam rajta átkelni, ráadásul a magas sarkakon egyensúlyozás sem segítette meg a dolgom. Ilyenkor szidom anyámékat, hogy miért nem tört le a második kromoszómám, és most békésen élhetném az életem egy zakóban, lapos cipőben, szívdöglesztő borostával és izmos, tökéletesen kidolgozott testtel. Nem kéne állandóan koplalnom, csak elég lenne, ha fehérjebombákkal tömném magam és heti négyszer lemennék a kondiba. Istenem, milyen tökéletes is lenne az életem!

Heather tűsarkakkal a lábán született, így részegen is teljes magabiztossággal lépkedett, ám az én szerencsétlenkedésem természetesen nem kerülhette el Chace figyelmét, így lovagiasan a hátamra tette a kezét támogatásképp, mire az arcom a homlokomtól kezdve egészen a nyakamig egy vörös, feldurranni vágyó lufihoz kezdett el hasonlítani. Zavarom elrejtése érdekében idióta dolgokat kezdtem el csinálni, mint például a hajamat szorongattam és és az arcom is mintha elkezdett volna viszketni. Amint kiértünk a bárból, a hűvös New Yorki levegő józanító hatással volt rám, és sikeresen visszanyertem a reális világszemléletemet. Más szóval újra elkezdtem rettegni az éjszaka további részétől.

...

Hajnali fél egykor jómagam, Heather és Chace társaságában egy taxi hátsó ülésén nyomorogva tartottunk körülbelül negyven kilométer per órás sebességgel az M2 Ultra Lounge nevű igen nívós szórakozóhely felé. Az előbbi zavaromra csak rátett egy lapáttal az, hogy a taxiban is sajnos Chace mellé kerültem, és csak próbáltam nem beszívni azt a kellemes, magával ragadó illatot, amit minden egyes pillanatban árasztott magából. Valami figyelemelterelő tevékenységet ki kellett találjak magamnak, ami nagyon eredeti ötlet alapján az lett, hogy kifelé bámultam az ablakon, fejemet az üvegnek hajtva. Kígyózó sorokban álltak a bejutni vágyó emberek az M2 előtt, így elég bizalmatlanul szálltam ki a menedéket nyújtó sárga autóból. Chace vezetésével kikerültük az embertömeget, és egy bizonyos VIP bejáraton jutottunk be a tucatnyi kamera elé.

- Ed már pózol – nevetett Chace, én pedig erre a névre automatikusan felkaptam a fejem. Átnéztem Chace válla fölött, és megláttam rémálmaim megtestesítőjét. Automatikusan hátra kezdtem lépkedni, és az egyik legfontosabb állati ösztön megindult bennem, a menekülés. Persze nem mehetett minden úgy, ahogy én akartam, mivel a következő pillanatban egy kéz elkapta a csuklómat és, mintegy erős vas bilincs, úgy tartotta meg. Hitetlenkedve néztem a kéz gazdájára, mire Chace arcára elégedett vigyor ült ki. A kérdés már csak az, hogy miből tudta, hogy el fogok kezdeni hátrálni úgy, hogy hátra sem nézett?

- Innen már nem lehet meglépni – suttogta, és berántott a reflektorfénybe. Méltóságom apró morzsáit összeszedegetve próbáltam magabiztos léptekkel haladni előrefelé egészen addig, amíg nem találkozott a tekintetem Edével. Kiesett a welcome drink a kezéből, ahogy megpillantott, mire Chace ismét felnevetett. Velünk ellentétben ő nagyon jól mulatott a kialakult helyzeten. A kezeim önkénytelenül görcsbe rándultak, már teljes mértékben fel voltak készülve arra, hogy a torkának esek és megfojtom, de muszáj volt türtőztetnem magam.

- Pózolj – sikított Heather és a kamerák felé fordított. Semmi kedvem nem folt az effajta megjátszáshoz, de barátnőm a végén már olyan dolgokat suttogott a fülembe, hogy nevetnem kellett, így talán készülhetett pár normális kép is rólam, nem csak olyan, amin úgy tűnik, mintha épp az imént toltam volna le a torkomon egy tequilát, pohárral együtt.

Egy perc könyörgés után sikerült elrángatnom Heathert onnan, a probléma már csak az volt, hogy csak egy út vezetett tovább. Azt pedig száz százalékig elállta Chace és Ed. Egy olyan halvány elképzelés fogalmazódott meg bennem, hogy biztos léptekkel haladtam a halálom felé.

- Lorainne kedves – talált be Ed -, örülök, hogy az élet ismét egymás útjába sodort minket – mondta színpadiasan, mire magamban nyugtázva őt is ráírtam az ”akiket még a mai este folyamán megfojtok” listára, ráadásul az a vigyorgás, amivel pluszban megtoldotta a mondanivalóját...

- Hát még én – forgattam a szemeim, és némán végighallgattam, ahogy Chace bemutatja őket Heatherrel.

Mintha csak némasági fogadalmat tettem volna, úgy bolyongtam a klubban egészen addig, amíg nem találtunk egy üres boxot. Oda aztán beültünk, és kezdődhetett a mindennél felemelőbb traccsparti, amit én a hátam közepére sem kívántam azok után, hogy mennyire nyilvánvalóvá tette ez a szerencsétlen Heather előtt azt a tényt, hogy mi ismerjük egymást.

- Jess hol van? – szólalt meg Chace, Ednek címezve a kérdést, mire csak megvonta a vállát.

- A hisztis szőke kurváddal jön – forgatta meg Ed a szemét, majd rám pillantott. – Apropó, kurva – majd köhögést színlelt.

És én, igen, minden egyes hülye poénját teljességgel megértettem. A helyzet percről percre kínosabbá vált, és rajtam kívül már Chace-t is zavarta a kialakult szituáció. Hiába hozott még két kör Margaritát, már semmi nem tudta elterelni a figyelmünket arról, hogy Ed milyen nyilvánvalóan tereget ki apró momentumokat a múlttal kapcsolatban. Minden egyes erőfeszítésem ellenére igen hamar meguntam a hülye kis játékait. Már csak egyetlen egy dolgon törtem az agyam, az sem érdekelt, ha Heathernek kitálal, csak én szabaduljak ki innen. Rögtön meg is volt a tökéletes terv, amivel faképnél tudtam hagyni őket. Akarom mondani, tudtam volna.

- Srácok – sóhajtottam. – Nagyon rosszul érzem magam, azt hiszem a legjobb lesz, ha most hazamegyek – mondtam bűnbánó fejjel, és észrevétlenül egy nagyon szúrósat pillantottam Ed felé. – Nézzétek el nekem, egész nap szarul éreztem magam.

Ezen kis kedves monológ után én hamar felpattantam, és minden cókmókomat összeszedve a kijárat felé kezdtem el araszolni. Ahogy ismét kiértem a szabad levegőre, pillanatok alatt lenyugodtam, és meggyőztem magam, hogy a lehető legjobban döntöttem. Fél óra partizás után ugyanott távoztam, ahol bejöttem, csak ezúttal villámsebességgel.

Jobb karomat felemelve leintettem egy taxit, ám mikor beszálltam volna, észrevettem, hogy egy ismerős kéz nyitja ki előttem az ajtót. Hátrafordultam, és Chace kutakodó tekintetével találtam szemben magam, ami meggyorsította azt a mozdulatot, ahogy bevágódtam a taxiba. Meglepetésemre ő is követte a példámat, és becsusszant mellém, majd erősen becsukta a sárga ajtót. Hosszas hallgatás után szinte előre megéreztem, hogy szólni fog valamit.

- Nem engedhetem, hogy ilyen későn egyedül császkálj ebben a veszélyes városban – morogta maga elé, mire igen erős nevethetnékem támadt, főleg attól, amilyen arc kíséretében ezt előadta.

- Hidd el, hogy nem jelent gondot nekem egyedül hazajutni. Brooklynból is sikerült mindig, szóval ha csak ezért vagy itt, nyugodtan menj vissza – duzzogtam és összefontam magam előtt a karom.

- Nem ez volt a célom – sóhajtotta -, mármint ezzel az estével. Azt hittem, hogy szemet tudunk hunyni a régi dolgok felett, és talán pár órán keresztül normális ember módjára szórakozhatunk, hiszen jóformán még nem is ismerlek.

- Nem is fogsz, soha – pillantottam rá egy pillanat erejéig. – Szerintem nem is akarsz, ahogy én sem téged. A mai este folyamán elég volt belőled annyi, amennyit láttam. Hiába a hegyi beszéd, már az elejétől tudtam, hogy csak és kizárólag azért akarsz velünk menni bulizni, hogy engem egy irdatlan kínos helyzetbe hozz. Már csak egy kérdésem van, hogy mi a francokat ártottam én neked?

- Nem ártottál semmit – gondolkodott el és idegesen megvakarta a fejét -, csak furcsa, hogy alig pár hónapja még egy utolsó lepukkadt bárban táncoltál, most pedig egy Manhattani felhőkarcolóban élsz ilyen elit körökben mozogsz.

Azt hiszem erre mondják azt, hogy a legjobb védekezés a támadás. Szerintem egyszerűen csak gyerekes dolog. Ha valóban ennyire érdekelte volna, hogy mi változott röpke fél év alatt, akkor megkérdezte volna, és nem így, ilyen körülmények között utal arra, hogy szerinte mekkora egy utolsó söpredék voltam, szerintem. Ha tévednék, akkor Chace Crawford egy különleges ember, amit viszont én nem tudok már elhinni róla.

- Á, kibújt a szög a zsákból – nevettem fel keserűen. Akárhányszor, akár csak magamban is, de felhozom a múlt emlékeit, mindig égetni kezdik a szemeimet a könnycseppek, amit aztán nagy rutinnal le is nyelek, majd mindent folytatok onnan, ahonnan az előbb abbahagytam. – Sajnálom, hogy ki kell ábrándítsalak, de én nem a felkapaszkodott celebhajhász kurva kategóriából származom, ezt kikérem magamnak!

- Nekem nem úgy tűnik – mért végig szánakozó arckifejezéssel, mire nálam betelt az a bizonyos pohár, majd ki is borult elég rendesen, amitől igazán megeredt a nyelvem.

- Valóban szeretnéd hallani életem történetét? – kérdeztem emelt hangnemben, majd a teljes testemmel felé fordultam. – Hát jó, akkor kezdjük az elején. Londonban, azon belül Dél-Kensingtonban nőttem fel, ami, ha esetleg nem tudnád, London egyik legelőkelőbb negyede, egy köpésre a St. James és a Hyde parktól. A családom generációk óta él ott, noha két kastély is tulajdonukban van Nagy-Britannia területén. Mindig a legfelsőbb körökben mozogtam, magániskolába jártam, nevelőnőm és tanítóm is volt, balettre és minden fajta művészeti oktatásra kellett járnom, csak hogy ne hozzak szégyent anyámék fejére. Az a maradias luxus, amiben ők élnek, olyan, amit te a csöppnyi kis amerikai fantáziáddal el sem tudsz képzelni. Az életem eltervezett lett volna mellettük. Megvolt már születésem óta, hogy kihez kell majd hozzámenjek, munka és akármilyen erőfeszítés azért, hogy meglegyen mindenem, amire szükségem van, nem szerepelt a szótárukban. Én, az elkényeztetett kis angol ”hercegnő” mégis otthagytam a szülőket és minden tiltó szó ellenére Amerikába költöztem, csakhogy az első adandó alkalomkor pofára is estem.

- Mégis hogyan estél pofára, mikor megvolt mindened? – kérdezte fehúzott szemöldökkel, és csak egy kicsin múlott, hogy ne röhögjön képen.

- Egyáltalán nem volt meg mindenem. A saját erőmből akartam itt boldogulni, de be kellett lássam, hogy Angliában egy burokban éltem, ami tökéletes volt. A valóság igazából nem olyan. Mikor mi szerencsétlenül összefutottunk abban a bárban, én akkor is Manhattanben laktam, alig egy utcányira a mostani lakóhelyemtől, egyszerűen csak az volt a gond, hogy saját erőmből nem tudtam megélni. Nem volt munkám, a szakterületemen nem tudtam elhelyezkedni, így újra tanulnom kellett, a szüleim pedig egy centet nem küldtek nekem, így nem bírtam fizetni a tandíjat. Végső elkeseredésemben mentem a Brooklyni bárba, hogy ne haljak éhen. Szerencsére azóta elvégeztem a sulit és újra talpra álltam, bár az életszínvonalam messze nem olyan, mint amilyen otthon lenne – zártam le a monológom, és tüntetőlegesen elfordultam Chace-től.

- Akkor te valami olyan családból származhatsz, mint Heather – mondta tagoltan, néha elcsukló hanggal, miközben emésztette a hallottakat.

- A két család között évszázadok óta nagyon jó viszony van, szegről-végről rokonok vagyunk – láttam el egy újabb információ morzsával.

Időközben a taxi lelassított, majd döcögve ugyan, de megállt. Chace, megelőzve engem, rögtön odanyújtott egy bankót a sofőrnek, így én jobb dolog híján komótosan kiszálltam a járműből. Vonzott a 1st Avenue kivilágított, egyenes vonala, így eldöntöttem, hogy sétálni fogok egy kicsit, főleg, hogy a lakásomba most úgy sem tudok bejutni, hiszen Heather táskájában maradt a kulcsom, és az éjjeli portásnak nincs jogosultsága kinyitni a biztonsági másolatok szekrényét.

- Hova mész? – szólt utánam Chace, mire sóhajtottam egy nagyot, és visszafordultam hozzá. Nem értettem, hogy miért kell ezt az amúgy is kellemetlen beszélgetést még tovább folytatni. Miért nem megy be csak simán a házba, majd nyomja meg a lifthívót, és tudomásul veszi, hogy a legkevésbé sem szeretnék vele tovább kommunikálni.

- Nem hinném, hogy be kéne számolnom róla – próbáltam kiejteni a szavakat egy csepp gúny nélkül, hiszen nem a sértegetés állt szándékomban, hanem a mondat valóságos tartalma. Akárhogy is próbálok visszaemlékezni mindenre, aminek köze van Chace-hez, nem tudok annyi rossz dolgot felhozni ellene. A bárban is le akarta állítani Edet, az megint más tészta, hogy nem igazán sikerült neki. Tegnap és a mai este első részében pedig úgy viselkedett velem, mintha nem is ő lett volna akkor éjjel ott. A hülye kis színjátéka mégis akkora sebet szakított fel bennem, ami csak nagy erőfeszítések és türelem árán gyógyult be. Sebet ejtett a bizalmamon, és az emberismeretemben is. Valamiért, nem tudom pontosan, de úgy tűnt, hogy ő egy fokkal normálisabb az átlagnál. Az, hogy én tartottam tőle, nem azt jelentette, hogy okot adott volna eddig arra, hogy tartsak, csupán attól az információtól tartottam, aminek a tudatában van. Mindent egybevéve vérzik a szívem miatta. – Búcsúzásként annyit, hogy nagyon szépen kérlek tegéd, és a barátodat is, hogy a továbbiakban törekedjünk arra, hogy a lehető legmesszebbről elkerüljük egymás társaságát.

- Nem értem, hogy most mi a francért hisztizel – rohant utánam egy cseppet ingerülten, majd a karomnál fogva bírt megállásra, teszem hozzá, nem éppen a legkellemesebb módon. Nem szoktam meg ezt a bánásmódot, a fizikai fájdalmat pedig elég nehezen tűröm, mint én, mint a bőröm, így biztosra veszem, hogy holnapra az ujjai helye kékes-lilás foltokban fognak megjelenni a karomon. – Ed is valószínűleg csak viccből hozta fel a témát – próbálta kimagyarázni, de ezzel csak még jobban süllyedt a szemembe. Gyűlölöm, ha valaki nem tudja kimondani azt az egyszerű szót, hogy hibáztam.

- És sértegetett fél órán keresztül – haraptam az ajkamba keserűen. – Chace, fogd már fel, hogy amivel ti vicceltek, az nekem az egész életemet tönkreteheti! – tartottam egy kis hatásszünetet, és közben figyeltem, ahogy az eddigi ideges arckifejezése átvált teljesen zavartba. Ilyenkor jobban hasonlított egy öt éves kisfiúra, mint egy... na jó, hagyjuk. Fogalmam sincs, hogy hány éves, és nem is akarom megtudni. Éreztem, hogy eljött az ideje annak, hogy én távozzak, és biztosra vettem, hogy még egyszer nem próbál meg utánam jönni. - És ha most megbocsátasz...

folyt. köv.

1 - Váratlan hívás

Sziasztok! Mint ígértem, meghoztam az első fejezetet. Remélem az előző szösszenet meghozta a kedveteket az olvasáshoz, így kérném, hogy aki mindezt végigbogarászta és már lenne véleménye vagy hozzászólása a történethez, nyugodtan tegye meg. Én minden fajta véleménykinyilvánítást figyelek, és... valljuk be őszintén, sokat segítene a továbbírásban! Nem maradt más hátra, minthogy jó olvasást kívánjak!

1. FEJEZET- VÁRATLAN HÍVÁS

(hat hónap múlva)

Utálom az ébresztő zaját. Egyhangú, dübörgő és felkelt hajnalban. Próbálkoztam már olyan dolgokkal, hogy a tévé, vagy a zenelejátszó automatikus bekapcsolását használom ébresztőnek, de tízből tízszer csődöt mondott. Ez az egyetlen hang, ami képes engem kiugrasztani az ágyból, és vele együtt a világból is szívesen kirohannék. Most mégsem erre keltem. Apró csipogások sorozata volt hallható, éppen annyi, ahány üzenetem jött az elmúlt két percben. Képes vagyok az SMS hangra is felkelni? Ez már haladás ahhoz képest, hogy eddig semmilyen dallamra nem voltam kedves kinyitni a szemeim. Fáradtan fókuszáltam fél szemmel a képernyőre, amin az alábbi szöveg jelent meg:

„Jobb reggelt! Legyél kedves a telefonhoz fáradni! Charlotte”

Kiléptem az üzenetek mappából, és szemtanúja lettem annak, hogy nyolc nem fogadott hívás éktelenkedik a gyönyörű háttérképem helyén, és mindegyik egy számról van. Igen, a főnököm, Charlotte volt képes felhívni és egy tucat SMS-t küldeni. Vajon mit akarhat? Várjunk csak, hány óra van? Hat múlt tíz perccel. Visszafeküdtem a párnák közé, és rányomtam a hívás gombra. Fáradtan sóhajtottam, miközben csörgött a vonal, majd nem sokkal később felvették.

- Fent vagyok – szuszogtam álmosan a vonalba, de magam sem hittem el az előbbi állításomat. – Mi ennyire halaszthatatlan, hogy felkeltesz hajnalok hajnalán?

- Szép jó reggelt, kedves Lorainne! Köszönd a szívélyes köszöntő üzeneteket Stephnek, ugyanis tegnap este úgy hagyott itt mindent, ahogy volt, mert vacsizni ment az új pasijával. A ruhák még itt vannak ledobálva, fel sem akasztotta őket, és alig tíz óránk van a bemutatóig. Mindketten akasztott emberek leszünk, ha nem leszünk kész a ruhákkal legalább délig – hadarta egy szuszra Charlotte. Magam elé képzeltem az arcát, ahogy idegesen csavargatja a haját, és a blézere szőrös gallérját igazgatja. Ez az a kép, amit én nap mint nap nézhetek, ugyanis nincs olyan pillanat, amikor ő ne lenne valamiért ideges. Ő mindig az, hol a ruhákról van szó, hol a rendezvényekről, hol pedig arról, hogy túl sok cukor van a kávéjában. Ezt kezdem már megszokni, így már nem akadok fenn a hóbortjain.

- Marc Jacobs üzlet? A tegnapi? – kérdeztem, és kiültem az ágy szélére. Beúsztak különböző képek a helyszínről és hogy mekkora ruhakupac lehet jelenleg a bolt közepén. Egyre éberebb és zaklatottabb állapotba kerültem, majd mérlegeltem a lehetőségeimet. – Ez ugye vészhelyzetnek minősül?

- A legmagasabb fokozatban – suttogta rosszat sejtető hangnemben, majd jól hallhatóan egy jókora adag papírt levágott az asztalára. – Egyedül nem bírok el ezekkel! Szükség van rád.

- Oké – sóhajtottam, majd a hajamba túrtam, és számolni kezdtem. – Egy órán belül ott leszek.

- Kapsz másfelet, de úgy, hogy kettőig nem szabadulsz, ami azt jelenti, hogy fontos találkozód lesz, szóval csípd ki magad – monda, ellentmondást nem tűrő hangon, és megszakította a vonalat.

A mai nap első kérdése: Hogyan csíphetném ki magam másfél óra alatt? Kezdésként felkaptam a köntösöm, ami az ágyam környékén hever mindig, és kicsoszogtam a konyhába. Dühöngve vettem tudomásul, hogy a kávé elfogyott, és reggeli gyanánt is csak a tegnap félig elfogyasztott cézársalátát találtam a hűtő mélyén, így nem volt más választásom, azt ettem meg. Aligha kibírom ezzel ebédig, így csak halvány reményeim maradtak az ügyben, hogy nem esek össze a délelőtt folyamán. Miután egy helyben ülve elpazaroltam öt égetően fontos percet, jöhetett a reggel legkellemesebb és egyben legrosszabb tevékenysége, a zuhanyzás. Felemelő érzés, ahogy a melegvíz a bőrödhöz ér, és az illatos tusfürdő belengi az egész helyiséget, de mivel sietni kell, így az élvezetnek egy szempillantás alatt nyoma vész, és csak hideg törölközőt és csúszós fürdőszoba csempét hagy maga után, na meg párás tükröt, amit percekig sikálhatok, hogy aztán a saját, kipirult arcommal farkasszemet nézhessek.

Mikor magam mögött hagytam minden vízzel kapcsolatos dolgot, és vacogva átrohantam a hálóba, a legnehezebb feladat várt rám, ami nem más, mint a ruhaválasztás. Kinyitottam a gardróbot, és töprengeni kezdtem azon, hogy mi illene a mai naphoz. Mi volna az a darab, ami elégtételként villoghatna rajtam egész nap.

Először is, mérlegeljünk. Marc Jacobs miatt kellett felkeljek? Nos, akkor az a minimum, hogy valamelyik konkurencia kreálmányát öltöm magamra. Hm, Diane von Furstenberg tökéletes lesz – gondoltam magamban, és kivettem az összes tőle származó ruhaneműm. Két öv, három szoknya, két nadrág, egy blézer, három pár cipő és egy táska, ami közül választhatok. Fel kell dobni még pár dologgal ahhoz, hogy ne érezzem pucérnak magam, és persze, hogy képes legyek levenni a kabátom, például az ebéd alkalmával. Igazán nem lenne helyén való teljes harcidíszben ülni egy drága étteremben. Diane egyértelműen jó ruhákat gyárt, de felső nélkül nem hinném, hogy elhagyhatom a házat.

Végül egy fekete selyeminget vettem fel, hozzá passzoló fekete szoknyával és egy kővel kirakott övet raktam a kettő találkozásához. Mivel az idő nem éppen a legmelegebb, így előturkáltam egy leggingst is, és egy szürke kabátkát vettem a blúz fölé.

- Akárhogy is nézem, ez a blézer undorító – mondtam ki hangosan a tükör előtt állva. – Nos, nem baj, anya biztos felvenné. Na jó, nem! De apára rá lehetne sózni, ha kártyázni megy.

Aztán persze a Marc Jacobs felé irányuló dühöm döntött, és magamra öltöttem azt a tökéletesen visszataszító ruhaneműt. Cipő ügyben újra a koránkelés sérelme döntött, így egy DVF extra magas sarkakkal rendelkező félig lakk, fűzős bokacsizmát választottam. Ezek után jöhetett fél kiló alapozó a fejemre, és másfél a szemeim köré, hogy ne látszódjanak a tegnapi buli nyomai. Egy kis pirosító után jöhetett a szempilla spirál és egy vékony réteg átlátszó szájfény, majd minden smink cuccomat belepakoltam egy fekete, közepes nagyságú táskába, amiért újabb köszönet Diane

Ezek után jöhetett a hajam ráncba szedése. Mivel idő már nem volt arra, hogy kivasaljam, így a könnyebb utat választottam. A zuhanyzás párája, és a szoros kontyba fogás okozta hullámokra erősítettem rá egy jókora adag hajlakkal, természetesen lehajolva, hogy ne lapuljon le az egész fejem. Utóbbi persze elkerülhetetlen volt, így a napszemüvegem mellett egy sapkával is gazdagítottam a mai öltözékem. Ápol és eltakar, remélhetőleg.

Másfél perc liftezés után végre kijutottam az utcára, és rögtön le is intettem egy taxit, aki készségesen megállt nekem.

- A Bleecker és a Perry Street sarkára, legyen szíves – mondtam, mire bólintott és elindult. Jó fél órába telt, mire odaértünk, mivel a 1st Avenue szokás szerint be volt állva. Útközben köszöntem az Empire State Buildingnek, és ellenőriztem a beérkezett e-maileket, de nem találtam semmi olyat, ami halaszthatatlanul fontos lett volna.

A butik előtt kiugrottam a taxiból, majd a fizetés után rohantam is be. Charlotte már javában akasztgatta a ruhákat, és miután ledobtam a cuccom, én is elkezdtem. Furcsa összeállítások voltak, de szó nélkül rakosgattam fel őket, majd hívtam a szállítókat.

- Ugye tudod, hogy Mr. Jacobs ennek nem igazán fog örülni? – pillantott le Charlotte az öltözékemre, majd elgurította az utolsó ruhahalmot is. Három és fél óra válogatás után úgy éreztem, hogy szétmegy a fejem és a lábam is a csizmában.

- Sajnálom, ha nem tudok a kedvére tenni – vontam meg a vállam. – Stephanie haja pedig csomókban fog a kukámban landolni, ha holnap bejön dolgozni.

- Ezt boxoljátok le egymás között. Én nem szólhatok bele – emelte fel a kezét Charlotte. – Én annyit tudok, hogy két alkalmazottam van erre a posztra. Hogy ti miként oldjátok meg a feladatokat, az már a ti dolgotok. Mindenesetre figyelmeztetem Stephanie-t, hogy ez egy cseppet nagy felelőtlenség volt a részéről.

- Ez a minimum – morogtam. – Nos, mi a következő lépés?

- Bemész az irodába, és miután lebeszéled telefonon a japán rendezvényszervező nővel a szombati gála minden egyes mozzanatát, beviszed a rendszerbe, majd szólsz Jake-nek, hogy tegye közzé a honlapunkon – adta ki az utasítást Charlotte.

Így is tettem. Fogtam egy taxit és a Spring Streetig meg sem álltam. Felmentem a lányokhoz, és birtokba vettem a rég nem látott íróasztalom. Bekapcsoltam a laptopot, majd a biztonsági kódok beírása után megnyitottam a programot. Megkerestem Mrs. Tanaka – azaz a japán nő – elérhetőségét, és tárcsázni kezdtem. Nyögvenyelősen lediktálta a programtervet erős mandarin akcentussal, majd sok sikert kívánt a ma esti showhoz. Éppen teljes erőbedobással gépeltem az időpontokat, mikor nagy csapódástól majdnem szívinfarktust kaptam.

- Jó reggelt Lor – köszönt Jake kedvesen, majd ledobott az asztalomra egy papír poharat. – Extra nagy kávé, csak mert gondolom hosszú volt a tegnap este!

- Nekem már sajna nincs reggel – sóhajtottam. – Hatkor felordított Charlotte, hogy menjek ruhákat pakolni a Marc Jacobsba.

- Szegény te – nézett rám együttérzően Jake. – Viszont valamit elfelejtettél.

- Mit? – kérdeztem, majd beugrott – Ja igen! Köszönöm drágaságom, hogy megint hoztál nekem kávét a Starbucksból – nyávogtam, majd átöleltem és adtam neki egy puszit.

- Szívesen, kedvesem – kacsintott, majd leült a mellettem lévő asztalhoz, és felnyitotta a laptopját. Miután ő is átesett a biztonsági kódok bepötyögésén, újra megszólítottam.

- A kettőezertizenegy-négy-tizenhat pont xls fájlt legyél szíves átmásolni a honlapra – fordultam meg és kérlelő kiskutya szemekkel ránéztem.

- Oké, egy pillanat, csak ezt befejezem – bújt bele a laptopjába, mire én áthúztam az említett dokumentumot a szerverre. – Ebédidőben még itt leszel?

- Még itt, de kettőkor meetingem van Mr. Marc Jacobssal a Central parki Alain Ducasse étteremben – hencegtem, mire Jake egy szabályos O betűt formált a szájával.

- Szóval mostmár nálam gazdagabb és sikeresebb pasasokkal ebédelsz? – kérdezte tettetett sértődöttséggel, és karba tett kézzel ült tovább.

- Igen, és nálad sokkal de sokkal melegebbekkel – nevettem. – Nekem kell elkísérnem a bemutató helyszínére. Ott lepasszolom a többieknek, és megyek haza pihenni, reményeim szerint.

- Fogadjunk, hogy én még este nyolckor is itt fogok bent szívni – sóhajtott, majd lecsapta a laptop tetejét. – Át kell mennem Alanhez a város másik oldalára, már megint elromlott ezen a touchpad – pattant fel, és kiviharzott.

Szöszöltem még egy kicsit az irodában, majd én is otthagytam mindent, és elindultam a találkozó helyszínére. Nem vagyok azon a szinten a ranglétrán, hogy megvárakoztassam a korszakunk egyik legnagyobb divattervezőjét. Egy kis részét az útnak a Central Parkban tettem meg, ugyanis időm volt még, mint a tenger, és néha nem árt egy kis friss levegőt szívni. Fél kettőre odaértem, és az előre lefoglalt asztalnál elhelyezkedtem, majd rendeltem egy ásványvizet. Negyed óra múlva megjelent Mr. Jacobs és a gardedámja. Az egyik egy mappát szorongató, kosztümös nő volt, a másik pedig egy két és fél méter magas néger pasas.

- Jó napot! Én Lorraine Elliott vagyok a CBS Fashion-től – keltem fel a székből, és nyújtottam felé a kezem.

- Marc Jacobs, de már biztosan tudja – nevetett. – Ő itt Sussy Litz, a személyi asszisztensem és Mike, a testőröm.

- Foglaljanak helyet – intettem kényszeredett mosoly kíséretében.

Éppen húsz perce üldögéltünk ott, mikor megcsörrent a telefonom. A képernyőn a Heather név villogott. Elnézést kértem, és kimentem a mosdóba, majd felvettem a telefont. Nem tudtam, hogy mivel akar épp zaklatni a kedves barátnőm.

- Szia Heath, ez most nem éppen alkalmas... – kezdtem bele, de a vonal túlsó végéről jövő sikító hang elnémított.

- Loree, segítened kell! – visította Heather. – Itt vagyok Heathrow-n és tizenkét óra múlva New Yorkban leszek, de nincs szállásom.

- Foglaljak neked egy szobát? – kérdeztem unottan, és rögtön elkezdtem gondolkodni a hotelneveken.

- Nem éppen erre gondoltam – mondta. – Mi lenne, ha egy pár napig eléldegélnék nálad? Azt mondtad, hogy két szobád van. Nem zavarnék.

- Hozzám? – kérdeztem úgy, mint aki nem értette rendesen. – Tizenkét óra múlva? Hát, végül is miért ne?

- Köszönöm! Tudtam, hogy te megértesz – sikított, majd belecuppogott a telefonba, és lerakta.

Igazság szerinte Heather az otthoni barátaim egyike. Még a mi családunknál is gazdagabb, apja bróker, anyja pedig a királynő egyik nagyon bizalmas barátnője. Ez alatt azt lehet érteni, hogy járt már bent a Buckingham palotában legalább ötször életében. Erre a legbüszkébb, és mindig anyám orra alá dörgöli. Heather tízéves kora óta modelkedik, és elég szép dolgokat elért már a szakmában, nem beszélve arról, hogy a fele világot bejárta.

Tartok az otthoniaktól. Szinte üres pénztárcával jöttem el Angliából, hogy itt felépítsem a saját, különálló életemet. A szüleim nem igazán támogattak, de ha olyan dolgok jutnának a fülükbe, hogy az ő kislányuk Amerikában rosszabb színvonalon él, mint amilyet ők elképzeltek neki, biztosan kitagadnak, és még a nappali falába vésett családfáról is letörölnek. Arról nem is beszélve, hogy a lakást, amit fél éve eladtam, ők vették nekem. Igaz, hogy egy szebbet, jobbat és drágábbat vettem helyette, de ha megtudják, biztosan egy évig nem leszek hivatalos semmilyen családi rendezvényre.

...

Visszamentem Mr. Jacobshoz, és elindultunk a show helyszínére. Körbevezettem, megmutattam a backstage-t, majd egy ott dolgozó, erre szakosodott hostess lánynak lepasszoltam, és a legelső bútoráruházig meg sem álltam. Vettem új állólámpákat, dísztárgyakat, gyertyatartókat, két új fotelt, és egy új asztalt a nappaliba. A legtöbbjét felírattam házhozszállításra, és ma este még meg fognak érkezni. A pihenés helyett, úgy tűnik, megint akad jobb dolgom. Csak holnap reggel össze ne essek!

Amint hazaértem, elkezdtem takarítani. Igaz, hogy van takarítónőm, de ő öt napja volt itt, azaz legközelebb holnap után jön, és a jelenlegi helyzet, ami a lakásban uralkodik, egyenlő a nagybetűs katasztrófával.

Miután minden csillogott a tisztaságtól, elhelyeztem az új tárgyakat, és időközben befutottak a házhozszállítók is. A régi dohányzóasztalt a szobámba raktam, úgy is hiányzott onnan egy ilyesmi dolog, amíg az új teljesen passzolt a nappali kinézetéhez. Tudtam, hogy holnaptól vizsgázom, mivel Heather olyan lány, aki szemrebbenés nélkül bemárt anyáméknál, ha valami nem tetszik, vagy ha esetleg egy porszemet találna a lakásban. Már fel vagyok készülve arra, hogy migrént színlelve fogja elmesélni a szüleimnek, hogy milyen rossz fekvésű a lakás és túlságosan magason van, a szomszédok túl közel vannak és nincs friss levegő. Ha a legrosszabbra készülök, csak kellemes csalódás érhet. De a legrosszabbra inkább nem is gondolok, mert ha azt megtudnák az otthoniak, vége lenne a világnak, és én magam is a saját szégyenemben süllyednék el.

Mikor elérkezett az a pillanat, hogy lelkiismeret furdalás nélkül lefeküdhettem volna aludni, megcsörrent a telefonom. Charlotte volt az, hát persze, ki más zaklatna ilyenkor? Mindig ráérez azokra az időpontokra, amikor nem igazán kéne engem zavarni.

- Lorraine – szólt bele a telefonba. – Marc Jacobs meg van elégedve a munkáddal és szemet hunyt afelett is, hogy tetőtől talpig Diane von Furstenberg szerelésben jelentél meg. Azt mondta, hogy van stílusod és lát benned annyi tehetséget, hogy egyszer a szakma legnagyobbja legyél!

- Neked is szia, Charlotte – üdvözöltem. – A szakma legjobbja? Engem lehet majd a legjobban ugráltatni? Mert jelenleg ezt meríti ki az állásom – mondtam gúnyosan, utalva a ma reggelre.

Nem tudom, hogy honnan jött a bátorság ahhoz, hogy így beszéljek a főnökömmel, mert a rendes etikett szerint ezt igazán nem engedhetném meg magamnak. Ma mégis egy olyan nap van, ahol elfordulok az illemtől és megkapja mindenki azt, ami jár neki. Ez is ezer százalékig Heather betoppanása miatt van. Érzem, hogy mindent fel fog kavarni, amit eddig felépítettem, és mindezt úgy fogja tenni, hogy fel sem fog neki tűnni. De akkor megfojtom...

Három-négy óra pihentető alvás után újra megszólalt a telefonom. Kócos fejjel, kómásan keresni kezdtem a párna alatt, és fel tudtam venni, mielőtt még lerakták volna.

- Tessék – szóltam bele rekedtes hangon, miközben félig még szuszogtam-

- Szia, Heather vagyok! Most landoltunk, és jó lenne, ha ki tudnál jönni értem. Azt sem tudom, hogy hol vagyok konkrétan – hallottam meg a legkevésbé sem várt hangot a vonal mögött.

- Segítek, mondjuk a reptéren? – szóltam bele gúnyosan. – Oké, indulok érted. Ülj le valahova és várj meg.

- Siess – mondta, majd megszakította a vonalat.

Kikászálódtam az ágyból, magamra kaptam egy farmert és egy pulcsit, majd a jobb hatás elérése végett sportcipőt húztam, és már a liftben is találtam magam. Leintettem egy taxit, aki másfél órás kacskaringózással ugyan, de a reptéren ki is rakott. Újabb húsz perc bolyongás után megláttam a barátnőmet, amint egy harminc körüli, öltönyös pasival kávézgat.

- Ezért rohantam én – morogtam magamban, majd megkopogtattam a vállát.

- Á, végre! – ugrott fel, és ölelt meg – Lorainne, ő itt Patrick. Képzeld, a barátnőjét várja, de a gépe előreláthatólag két órát fog késni.

- Nagyon sajnálom – mondtam szánakozó képpel. – Viszont nekünk most mennünk kéne, a taxi kint vár – daráltam, majd el is léptem tőlük és erőltetett tempóban a kijárat felé marsíroztam. A taxinál beért Heather is, majd bepakoltattuk a bőröndöket, és irány haza.

Az út valami baleset miatt még hosszabbra nyúlt, így mire hazaértünk, elkezdett világosodni. Az éjszakai portás még ott volt az előcsarnokban, így odamentem hozzá, hogy szóljak Heather érkezéséről. A hátam mögött hallottam, hogy a barátnőm valakinek nagyon megörült, és név szerint is ismerte. Furcsa, hogy én azt sem tudom, hogy kikkel élek egy házban, de a messziről jött barátnőm rögtön talál ismerősöket. Miután bejelentettem, hogy nálam fog lakni egy ideig, azt terveztem, hogy csatlakozom a beszélgetésbe. A gond csak akkor volt, mikor megpillantottam Heather beszélgetőpartnerét.

- Úristen! – tettem a szám elé a kezem, és a lábam földbegyökerezett. Úgy álltam ott, mint aki szellemet látott, bár az én esetemben ez nem igaz. Inkább egy szellemmel szemeztem. Ismertem azt a férfit, akivel Heath csevegett. Az arckifejezéséből ítélve ő is egy szempillantás alatt beazonosított.

- Gyere Lor! – kiabált Heather, és nyomatékosította mindezt a kézgesztikulációjával – Szeretnélek bemutatni egy nagyon jó barátomnak, vagy már ismeritek egymást?

- Nem, még nem – lépkedtem oda, és magamban imádkoztam, hogy egy szót se szóljon a pasas, amivel megcáfolhatná az előbbi kijelentésemet.

- Chace Crawford – nyújtott kezet. - Szóval te fogod elviselni ezt a méregzsákot a lakásodban – nevetett.

- Lorainne Elliott, és igen, de ha már nem bírok vele, átdobom hozzád – mosolyogtam, ám a legkevésbé volt őszinte gesztus. – Itt laksz?

- Igen, három napja vettem a lakást – gondolkodott el. – Biztosan ezért nem találkoztunk még. Nyugati vagy keleti oldal?

- A magam részéről nyugati – néztem az említett folyosó felé.

- Oké, én keleti, negyvenedik emelet. Szeretek magasan lenni – mosolygott. – Nincs kedvetek holnap meginni valamit? Esetleg bemutatnálak titeket pár itteni barátomnak.

- Az jó lenne – ült ki bárgyú vigyor Heather képére. – Akkor majd holnap egyeztetünk – ölelte meg jó amerikai ember módjára, én pedig csak biccentettem, majd elkezdtem barátnőmet a lift felé terelgetni.

Mikor végre felértünk, csak megmutattam Heathernek azt a szobát, ahova bepakolhat, majd lekaptam magamról a pulcsit és a farmert, és már az ágyamban is találtam magam. Még három óra pihenés megengedett számomra, aztán kezdődik egy nagyon nehéz nap számomra.

A legnagyobb meglepetésemre alvás és ébrenlét között lebegtem, nem tudtam rendesen elaludni, az idő nagy részében csak forgolódtam. Az ébresztőm előtt húsz perccel értelmetlennek láttam a további lustálkodást, így kipattantam az ágyból és készülődni kezdtem a mai napra. Mikor dolgozni mentem, beköszöntem Heather szobájába is, és biztos voltam abban, hogy mikor dél körül hazaérek, ő ugyanebben a pozícióban fog feküdni, és még mindig az igazak álmát fogja aludni, így nem is jártattam sokat a szám.

Ahogy az irodába értem, már láttam, hogy Jake a helyén van – tehát mellettem -, és valamin nagyon dolgozik. Jobbnak láttam nem zavarni, mert ilyenkor a legtöbbször kizökken a munkájából és egész nap hallgathatom, hogy én tehetek minden egyes hibáról, amit vétett.

Ahogy az asztalomhoz sétáltam, észrevettem, hogy egy piros díszpapírba csomagolt virágcsokor hever árván a laptopom mellett. Felemeltem és jobban szemügyre véve a domináns virág sárga orchidea volt benne. Nem éppen a legolcsóbb mulatság, de határozottan jól nézett ki. Kétszer megforgattam a kezemben, mikor megtaláltam benne egy kis cetlit.

”Köszönöm a határtalan segítőkészségét. Rick Smith”

- Ki a fene az a Rick Smith? – kérdeztem magamban, és véletlen hangosan is kimondtam, mire Jake mellettem felröhögött.

- A tegnapi buli főszervezője. Kifejezhette volna a köszönetét egy kis fizetésemeléssel is, nem gondolod? – kérdezte gúnyosan, miközben szüntelen pötyögött valamit az oldalra.

- Valóban, de ez is kedves gesztus volt tőle – gondolkodtam el. – Stephanie bent van már? Tartozom neki egy kiadós hajtépéssel.

- Igen, lent van az étkezőben – mutatott az ajtó felé, mire megfontolt léptekkel elindultam az étkező felé, ahol egy perccel később meg is láttam a keresett személyt.

- Nagyon szépen köszönöm, hogy a nyakamba sóztál minden munkát, amire neked nem maradt időd a randid miatt – szidtam le, mire felnézett rám és teljes nyugalommal elemelte a teáscsészét a szája elől.

- Sajnálom Lorainne, de mennem kellett. Tudod, egy világsztárt nem illik megváratni – mosolyodott el, és egy cseppet lenézően rám pillantott. – De ezt te honnan is tudnád.

- Tehát azt mondod, hogy az új pasid egy világsztár? Neked? – mondtam mindezt úgy, mintha épp az évezred viccét meséltem volna el. – És melyik barátnőd szerezte neked?

- Nem fogod kitalálni. Jessica volt az! Tudod, ők munkatársak és a forgatáson mutatott be neki. Na mindegy, a lényeg, hogy készülj! Egy éven belül esküvőt akarok – tapsikolt, amíg én forgattam a szemeim. Nem tehetek róla, de kifejezetten utáltam Stephanie-t.

- Ugye azt nem nekem kell megszerveznem – húztam össze a szemöldököm.

- De, pont meg akartalak rá kérni – csillantak fel a szemei.

- Oké – sóhajtottam. – Úgy látom, semmi értelme, hogy rád pazaroljam az időm. Megyek vissza dolgozni. Pá aranyom – köszöntem el tőle úgy, ahogy ő szokott.

Ma nem volt semmi irodán kívüli munkám, így egészen délig az asztalomnál görnyedtem, majd ahogy eljött az ebédidő, felkaptam a cuccomat és már rohantam is volna, de Jake megállított.

- Hol ebédelsz? – kérdezte sejtelmes mosoly kíséretében, mire megenyhültem.

- Hát, igazság szerint sehol. A gyomrom borsószemnyire össze van szűkülve – néztem rá fájdalmasan, miközben próbáltam észrevétlenül a zsebembe csúsztatni a telefonom. – Miért kérded?

- Csak mert partnert keresek a mai falatozásomhoz, és amint látom, neked pedig elkélne egy olyan alak, mint én – söpört ki az arcomból egy tincset?

- Mire gondolsz? – kérdeztem mosolyogva, miközben néztem, ahogy magára kapja a kabátját.

- A gyomrod nem véletlen akkora, amekkorának mondtad. Látom rajtad, hogy valami baj van, úgyhogy nincs kifogás, mesélni fogsz! – utasított, majd csak bólintottam egyet és engedtem, hogy a legközelebbi Starbucksba vezessen.

Ott aztán vett nekem egy feketekávét, magának pedig egy szendvicset. Hiába erősködtem, hogy kifizetem a sajátom, de nem engedte, így lógó orral leborultam az egyik székre. Jake velem szemben foglalt helyet és elviselhetetlenül fürkésző tekintettel pislogott rám.

- Kezdd az elején, kérlek! – mondta két falat között, mire összeszedtem magam, és belekezdtem.

- Mit tennél, ha találkozód lenne egy olyan emberrel, akit régen ismertél, de bár ne ismernéd, és most az ő egyik haverjával kéne iszogatnod, és... – hadartam, de megtorpantam. – Mindegy, ez bonyolult. Nem fárasztalak vele.

- Fárassz csak! Ezért vagyok itt, és ha nem tudod elsőre rendesen szavakba foglalni, akkor tényleg nagyon komoly lehet az ügy, és mint a legjobb munkatárs, jogom van tudni – váltott parancsoló hangnembe, mire újra nekikezdtem.

- Oké, tehát – sóhajtottam. – Az egyik angliai barátnőm jelenleg itt tartózkodik nálam, és tegnap összefutottunk egy közös ismerőssel, akinek a haverjával úgy körülbelül fél éve egy oltári nagy marhaságot csináltam, és rettegek, hogy a barátnőm fülébe jut. És ma a közös ismerőssel kéne iszogatnom, de egyszerűen görcsben van a gyomrom, hogy a pasi véletlen elszólja magát.

- Ha nem vele csináltad, akkor nincs félnivalód. Fél év sok mindent elfeledtet, főleg itt, New Yorkban – próbált Jake nyugtatni, de mindez teljességgel hidegen hagyott.

- Csak ott van a bökkenő, hogy megemlítette a pasi, hogy hozza pár haverját, ergo lehetséges, hogy pont a szóban forgó haver jön, ami pedig nekem nagyon kínos lenne – boncolgattam tovább a témát.

- Csak nem – keverte meg a kávémat Jake. Mikor unatkozik, mindig az én dolgaimmal játszik. – Biztosan több jó ismerőse van, mennyi az esélye, hogy pont őt hozza?

- Nem tudom, de ha Isten kegyes hozzám, akkor nem őt fogja – vettem ki a kezéből a kávém, majd belekortyoltam.

Röpke fél óra múlva Jake visszament az irodába, én pedig hazafelé vettem az irányt. Azon gondolkodtam, hogy nem válna-e javamra, ha benéznék útközben egy kis kápolnába és elmormolnék néhány imát, hogy minden úgy menjen, ahogy az nekem jó. Úgy éreztem, hogy fél év után először sarokba lehet szorítani, és jómagam a kiszolgáltatott helyzeteket igazán nem tűri.

Hazafelé már három sarokkal előbb kiszálltam a taxiból, és a következő métereket gyalog tettem meg, hogy ezzel is kiszellőztessem a fejem, és akkor hátha sikerül józan ésszel gondolkodnom. Lelkiekben pedig már készültem a ma estére.

folyt.köv.

Bevezető

Sziasztok! Nos meghoztam a prológusnak megfelelő szösszenetet. In medias res alapon íródott, úgyhogy a magyarázatot inkább későbbre hagyom. Mint láthatjátok, ehhez a részhez már találtam is zenét, ezt beraktam a lejátszóba. Akkortól passzol a történethez, ahonnan megjelöltem. Ez pedig nem más, mint Britney Spears - I'm a slave 4 U. Jó olvasát kívánok, és a véleményeket várom!

BEVEZETŐ – AZ ELSŐ TALÁLKOZÁS

- Nem hiszem el, hogy Louboutin cipőben táncol – hallottam az egyik lány hangját magam mögött. Sóhajtottam, majd a tükörbe pillantottam. A hajam nagy hullámokban omlott a vállamra, a műszempillák szinte eltakarták a fél szemem. Furcsa ez a fekete haj, még mindig nem tudtam hozzászokni.

Ami a ruhámat illeti, ismét nem adtak rám rendes göncöt. Csak egy apró fűző, és egy vörös tanga. Minden piros rajtam, nem hiába Red Lips a bár neve.

- Ti jöttök – szólt be egy mély férfihang, mire mindhárman felpattantunk és gépies mozdulatokkal az ajtó felé vettük az irányt. Ekkor hallottuk, hogy a pultos bejelent minket, majd feltekerte a zenét maximumra.

(zene be)

Amint elhagytuk az öltözőt, a mozdulataink automatikusan kecsesebbé, nőiesebbé váltak, hiába voltak elképesztő méretű sarkaink. Minden fény lekapcsolódott, csak a színpadnak használt óriási asztal volt teljes valójában kivilágítva. Igaz, hogy nem itt kéne felmásznunk, de sajnos a backstage jelenleg felújítás alatt áll, így a székek között kell felmásznunk. Micsoda megaláztatás.

Mindenesetre a bevonulás maga is már egy tradíció itt. Kiválasszuk azt az embert, aki segíteni fog nekünk feljutni. Elől ment Nessa, őt követte Lucy, a sereghajtó pedig én voltam, mint mindig.

Odamentem egy igen alacsony, sötét hajú sráchoz, akinek az arcát sajnos nem láttam, és a hajába túrtam. Rögtön rám emelte a tekintetét, én pedig elnevettem magam.

- Segítenél? – intettem a fejemmel a színpad felé, mire automatikusan felültetett az asztalra, de úgy tűnt, hogy elengedni már nem igazán akart.

Egy határozott mozdulattal megpördültem és már talpon is voltam. Következhetett a show.

Mivel harmadik táncos vagyok, rúd már nem jutott nekem, így felváltva voltam Lucynál és Nessánál. A megszokott koreográfiát csináltuk, ami már olyan könnyedén ment, hogy képes voltam közben mosolyogni is.

Igen, azért kapom a fizetésem, hogy rázzam a formás kis hátsómat, és részegek meg perverzek csorgassák rám a nyálukat. Ez nem éppen rám vall, de a szükség nagy úr, én pedig egyre jobban kezdek belejönni.

A szám végénél tartottunk már, mikor Lucy vészesen közeledni kezdett felém.

- Pipe Chair – súgta a fülembe francia akcentussal, majd ellépett tőlem és táncolni kezdett. Odamentem a rúdjához, majd felkapaszkodtam, és egy fajta ülő helyzetet imitálva pörögtem egészen addig, amíg földet nem értem. Ott aztán egy újabb gyors mozdulattal álló helyzetbe küzdöttem magam, és egyik lábamat beakasztva hátradőltem.

Az emberek tapsa segített rájönni, hogy a shownak vége, ezután a szórakoztatás a fő feladatunk. Semmi koreográfia, csak szabad riszálás.

Úgy döntöttem, hogy Lucy helyén maradok, és mikor a hangulatfények újra felgyulladtak, csak simán lecsúsztam háttal a rúdnak. Végre láthattam a közönséget, és a szemem meg is akadt valakin.

Az a férfi volt, akihez odamentem. Rezzenéstelen arccal nézett, és tűrte a tekintetemet. Szinte szigorú volt a pillantása, nem az a vágyakozó, bódult, amit a közönségtől megszokhattam. Apró szemei még jobban összeszűkültek, mikor egy pillanatra rámosolyogtam.

Miért méregetett ilyen ellenszenvesen, hiszen az előbb még majdnem letepert, pedig akkor még meg sem mozdultam? – kérdeztem magamtól, majd elkaptam róla a tekintetem, és tovább táncoltam.

Furcsa mód Lucy és Nessa ilyenkor kedvesek voltak, az öltözőben pedig hozzám se szólnak, csak a hátam mögött elemezgetik, hogy mit viselek éppen.

Talán öt perc telhetett el, mikor láttam, hogy az előbbi férfi felkel a helyéről, és int nekem. Mit sem sejtve lépkedtem a színpad szélére, és hajoltam le hozzá.

- Privát tánc, két perc múlva – jelentette ki szinte unottan, én pedig összeráncoltam a szemöldököm. Na ez az, amit nem fogok megtenni!

- Én... nem szoktam. Nem vállalok privát munkát – habogtam, és éreztem, hogy oda a magabiztos vadmacska imidzsem.

- Te sem utasíthatsz vissza háromezer ropogós amerikai dollárt – mosolyodott el, majd faképnél hagyott.

Atléta módjára ugrottam le a színpadról, majd Jackhez siettem. Ő a pultos és a főnököm egyben, ergo ő dönt a sorsomról.

- Volnál szíves megmondani az úriembernek, hogy nem táncolok sem neki sem másnak privátban? – sikítottam, de ő is csak elmosolyodott.

- Túl gazdag ahhoz, hogy visszautasítsd! Egész este a legdrágább whiskyt issza a haverjával, és hatezer dollárt ajánlott a táncodra – mondta, majd feltette mindkét kezét, ezzel jelképezve, hogy nem ő tehet arról, hogy mehetek ”szobára”.

Berohantam az öltözőbe, megigazítottam a sminkem, ittam egy korty vizet és felkészültem lelkiekben az első egyedüli táncomra a piros ajtó mögött.

Benyitottam az említett helyre. Egy kör alakú hely volt nekem kijelölve, előtte egy vörös ülőgarnitúrával, ahol már az előbbi pasas foglalt helyett a haverjával.

- Ennyi pénzt kidobsz egy kurvára? – kérdezte az a bizonyos haver, aki jó pár centivel magasabb volt a másiknál, és a haja is világosabb színben pompázott. Hogy őszinte legyek, az ő arca sokkal barátságosabbnak tűnt, mint a megbízómnak, de nincs mese, tennem kellett, amiért fizetnek.

- Az én dolgom, hogy mire költöm a felesleges millióim – fordult el tőle. – Hogy hívnak, szépségem?

- Cherrie – mondtam halkan, majd a rúdhoz léptem. Miközben táncolni kezdtem, azon gondolkodtam, hogy miért beszél ilyen furcsa hanglejtéssel. Ekkor hasított a tudatomba a megoldás: angol.

A döbbenet az arcomra is kiült, és egy pillanatra meg is dermedtem. Legszívesebben elfutottam volna, de tudtam, hogy nem tehetem meg.

Mi van ha anyám küldte, hogy megtudja, miként éldegélek én amerikában? – kérdeztem magamban, és éreztem, hogy a kezem remegni kezd.

- Helló. Én Ed vagyok – mosolygott, majd kezet nyújtott. Ismerős, túlságosan ismerős nekem. Illedelmesen a kézfogás helyett kezet csókolt, ami errefelé nem igazán szokás.

A halálos ítéletem már útban van, éreztem. Ezer százalék, hogy a pasas angol, és ha még ismerős is, akkor valószínűleg tudja, hogy ki vagyok. Ki gondolta volna, hogy az elitek még a legutolsó Brooklyn-i bárban is rám találnak.

- Valami baj van, kedves Cherrie? – kérdezte az Ed nevű pasas. – Mintha fejben valahol máshol járnál.

- Elnézést – mondtam, és tovább táncoltam. Ekkor vettem észre, hogy felkelt a kanapéról, és felém tart.

- Ha gondolod, folytathatnánk ezt valahol máshol. Ez a szoba, meg maga a hely sem valami barátságos – mondta, miközben végigsimított a fenekemen.

- Semmi érintés – hátráltam tőle. – Mindent a szemnek, semmit a kéznek – mosolyodtam el.

- Ha mindent a szemnek, akkor esetleg levehetnéd azt ott – mutatott a fűzőmre. – Nem lehet valami kényelmes darab, és én is jobban érezném magam, ha nem lenne rajtad.

- Nem vetkőzöm – jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangnemben.

- Akkor marad az választás, hogy elhúzunk innen – mosolygott, miközben a haverja már a halántékát masszírozta. Szemmel láthatóan nem tetszett neki a ma esti program.

- Én táncosnő vagyok, nem prostituált – mondtam, és táncoltam szó nélkül tovább.

- Majd meglátjuk, hogy egy whisky után is ezt gondolod majd – vigyorodott el, majd kirohant.

Félve ránéztem a másik srácra, aki csak sóhajtott, majd megütögette maga mellett a kanapét, jelezve, hogy nem kell tovább ugrálnom a rúd körül. Labilis léptekkel lemásztam az emelvényről, majd lehuppantam az ülő alkalmatosságra.

Egy perc sem telt bele, és Ed két pohárral jött vissza. Az egyiket átnyújtotta nekem, a másikat ő húzta le.

- Gyere csak ide – húzott az ölébe, miután letette a poharakat. Éreztem, hogy elkezd forogni körülöttem a világ, és elálmosodtam.

Ezek után már csak képek ugrottak be. Láttam, ahogy rohanok be a táskámért, és magamra kapom a farmerom, majd azt, hogy egy Cadillac parkol a bár előtt. Hogy mi történt előtte és utána, ki tudja.

...

Reggel eszméletlen fejfájással keltem. A reggeli fény egyenesen a szemembe világított, amitől kénytelen voltam elfordulni. Amint épp egy száznyolcvan fokos fordulatot vettem volna, beleütköztem valamibe. Pontosítok, valakibe.

Szemeim kipattantak és szembesültem azzal, hogy Ed fekszik mellettem. Akarom mondani, én fekszem Ed mellett, mert ez nem az én ágyam, és a lakás sem passzol.

- A francba – pattantam fel, és magamra tekertem a takarót. Egyetlen egy dolgot éreztem a fejfájáson kívül, mégpedig azt, hogy hányingerem van. Rövidtávfutókat megszégyenítő sebességben kezdtem el futni össze-vissza a házban, hogy megtaláljam a mosdót, és röpke tíz másodperc múlva már ki is üríthettem, amit a gyomrom képtelen volt megemészteni.

Mikor meguntam a vécécsésze fölötti görnyedést, felegyenesedtem és visszamentem a hálóba, ahol a padlón köszöntek nekem vissza a tegnapi ruhadarabjaim. Add Istenem, hogy nem csináltam semmi hülyeséget!

- Csipkerózsika felébredt – mosolygott Ed. – Hívjak neked egy taxit? – kérdezte, ami számomra annyit jelentett: Tűnj el innen végre!

- Csak miután elárultad, hogy mi a francot raktál a piámba – sziszegtem, majd az ablakhoz sétáltam.

- Az maradjon az én titkom. A lényeg, hogy hatásos volt. Gyönyörű emlékeket szereztél nekem kedves Lorainne – mondta, és felkelt az ágyról.

- Mondták már neked, hogy rohadtul nem illik más dolgai között turkálni? – kérdeztem, majd az alattunk lévő, nyüzsgő várost kezdtem el kémlelni.

- Nem igazán izgat – vonta meg a vállát. – Nos, jöhet az a taxi?

- Kösz, egyedül is boldogulok – mondtam, mikor rájöttem, hogy túlságosan közel vagyok a lakásomhoz. – Merre van a kijárat?

- A folyosó végén – intett a fejével.

Úgy döntöttem, hogy a ruháim most kicsit sem fontosak. Felkaptam a cipőm, és a hosszú szövetkabátom, majd sietős léptekkel az ajtó felé vettem az irányt!

- Ez a tiéd – nyomott Ed a kezembe egy csekket, amit aztán zsebre is tettem. – Most pedig hívok egy taxit!

- Semmi szükség rá, már mondtam – kiabáltam, és becsaptam az ajtót, ami rögtön utána ki is nyílt.

A lépcsőház felé vettem az irányt, mert a folyosó alapján már sikerült beazonosítanom a helyet, nagy sajnálatomra. Gyorsan szeltem a lépcsőfokokat, mert azt hittem, hogy Ed utánam jön, de végül nem így lett, szerencsémre.

- Lift segítségével előbb lenn leszek, mint te. Harminc emelet kemény edzés lesz, drágám – hallottam a hangját, majd a lift jellegzetes csengetését is.

Még két lépcsőfokot ereszkedtem, majd a 291-es számú ajtó előtt megálltam. Benyomtam a hatjegyű biztonsági kódot, majd a zár egy kattanással megadta magát, és az ajtó kinyílt. Otthon, édes otthon!