1 - Váratlan hívás

Sziasztok! Mint ígértem, meghoztam az első fejezetet. Remélem az előző szösszenet meghozta a kedveteket az olvasáshoz, így kérném, hogy aki mindezt végigbogarászta és már lenne véleménye vagy hozzászólása a történethez, nyugodtan tegye meg. Én minden fajta véleménykinyilvánítást figyelek, és... valljuk be őszintén, sokat segítene a továbbírásban! Nem maradt más hátra, minthogy jó olvasást kívánjak!

1. FEJEZET- VÁRATLAN HÍVÁS

(hat hónap múlva)

Utálom az ébresztő zaját. Egyhangú, dübörgő és felkelt hajnalban. Próbálkoztam már olyan dolgokkal, hogy a tévé, vagy a zenelejátszó automatikus bekapcsolását használom ébresztőnek, de tízből tízszer csődöt mondott. Ez az egyetlen hang, ami képes engem kiugrasztani az ágyból, és vele együtt a világból is szívesen kirohannék. Most mégsem erre keltem. Apró csipogások sorozata volt hallható, éppen annyi, ahány üzenetem jött az elmúlt két percben. Képes vagyok az SMS hangra is felkelni? Ez már haladás ahhoz képest, hogy eddig semmilyen dallamra nem voltam kedves kinyitni a szemeim. Fáradtan fókuszáltam fél szemmel a képernyőre, amin az alábbi szöveg jelent meg:

„Jobb reggelt! Legyél kedves a telefonhoz fáradni! Charlotte”

Kiléptem az üzenetek mappából, és szemtanúja lettem annak, hogy nyolc nem fogadott hívás éktelenkedik a gyönyörű háttérképem helyén, és mindegyik egy számról van. Igen, a főnököm, Charlotte volt képes felhívni és egy tucat SMS-t küldeni. Vajon mit akarhat? Várjunk csak, hány óra van? Hat múlt tíz perccel. Visszafeküdtem a párnák közé, és rányomtam a hívás gombra. Fáradtan sóhajtottam, miközben csörgött a vonal, majd nem sokkal később felvették.

- Fent vagyok – szuszogtam álmosan a vonalba, de magam sem hittem el az előbbi állításomat. – Mi ennyire halaszthatatlan, hogy felkeltesz hajnalok hajnalán?

- Szép jó reggelt, kedves Lorainne! Köszönd a szívélyes köszöntő üzeneteket Stephnek, ugyanis tegnap este úgy hagyott itt mindent, ahogy volt, mert vacsizni ment az új pasijával. A ruhák még itt vannak ledobálva, fel sem akasztotta őket, és alig tíz óránk van a bemutatóig. Mindketten akasztott emberek leszünk, ha nem leszünk kész a ruhákkal legalább délig – hadarta egy szuszra Charlotte. Magam elé képzeltem az arcát, ahogy idegesen csavargatja a haját, és a blézere szőrös gallérját igazgatja. Ez az a kép, amit én nap mint nap nézhetek, ugyanis nincs olyan pillanat, amikor ő ne lenne valamiért ideges. Ő mindig az, hol a ruhákról van szó, hol a rendezvényekről, hol pedig arról, hogy túl sok cukor van a kávéjában. Ezt kezdem már megszokni, így már nem akadok fenn a hóbortjain.

- Marc Jacobs üzlet? A tegnapi? – kérdeztem, és kiültem az ágy szélére. Beúsztak különböző képek a helyszínről és hogy mekkora ruhakupac lehet jelenleg a bolt közepén. Egyre éberebb és zaklatottabb állapotba kerültem, majd mérlegeltem a lehetőségeimet. – Ez ugye vészhelyzetnek minősül?

- A legmagasabb fokozatban – suttogta rosszat sejtető hangnemben, majd jól hallhatóan egy jókora adag papírt levágott az asztalára. – Egyedül nem bírok el ezekkel! Szükség van rád.

- Oké – sóhajtottam, majd a hajamba túrtam, és számolni kezdtem. – Egy órán belül ott leszek.

- Kapsz másfelet, de úgy, hogy kettőig nem szabadulsz, ami azt jelenti, hogy fontos találkozód lesz, szóval csípd ki magad – monda, ellentmondást nem tűrő hangon, és megszakította a vonalat.

A mai nap első kérdése: Hogyan csíphetném ki magam másfél óra alatt? Kezdésként felkaptam a köntösöm, ami az ágyam környékén hever mindig, és kicsoszogtam a konyhába. Dühöngve vettem tudomásul, hogy a kávé elfogyott, és reggeli gyanánt is csak a tegnap félig elfogyasztott cézársalátát találtam a hűtő mélyén, így nem volt más választásom, azt ettem meg. Aligha kibírom ezzel ebédig, így csak halvány reményeim maradtak az ügyben, hogy nem esek össze a délelőtt folyamán. Miután egy helyben ülve elpazaroltam öt égetően fontos percet, jöhetett a reggel legkellemesebb és egyben legrosszabb tevékenysége, a zuhanyzás. Felemelő érzés, ahogy a melegvíz a bőrödhöz ér, és az illatos tusfürdő belengi az egész helyiséget, de mivel sietni kell, így az élvezetnek egy szempillantás alatt nyoma vész, és csak hideg törölközőt és csúszós fürdőszoba csempét hagy maga után, na meg párás tükröt, amit percekig sikálhatok, hogy aztán a saját, kipirult arcommal farkasszemet nézhessek.

Mikor magam mögött hagytam minden vízzel kapcsolatos dolgot, és vacogva átrohantam a hálóba, a legnehezebb feladat várt rám, ami nem más, mint a ruhaválasztás. Kinyitottam a gardróbot, és töprengeni kezdtem azon, hogy mi illene a mai naphoz. Mi volna az a darab, ami elégtételként villoghatna rajtam egész nap.

Először is, mérlegeljünk. Marc Jacobs miatt kellett felkeljek? Nos, akkor az a minimum, hogy valamelyik konkurencia kreálmányát öltöm magamra. Hm, Diane von Furstenberg tökéletes lesz – gondoltam magamban, és kivettem az összes tőle származó ruhaneműm. Két öv, három szoknya, két nadrág, egy blézer, három pár cipő és egy táska, ami közül választhatok. Fel kell dobni még pár dologgal ahhoz, hogy ne érezzem pucérnak magam, és persze, hogy képes legyek levenni a kabátom, például az ebéd alkalmával. Igazán nem lenne helyén való teljes harcidíszben ülni egy drága étteremben. Diane egyértelműen jó ruhákat gyárt, de felső nélkül nem hinném, hogy elhagyhatom a házat.

Végül egy fekete selyeminget vettem fel, hozzá passzoló fekete szoknyával és egy kővel kirakott övet raktam a kettő találkozásához. Mivel az idő nem éppen a legmelegebb, így előturkáltam egy leggingst is, és egy szürke kabátkát vettem a blúz fölé.

- Akárhogy is nézem, ez a blézer undorító – mondtam ki hangosan a tükör előtt állva. – Nos, nem baj, anya biztos felvenné. Na jó, nem! De apára rá lehetne sózni, ha kártyázni megy.

Aztán persze a Marc Jacobs felé irányuló dühöm döntött, és magamra öltöttem azt a tökéletesen visszataszító ruhaneműt. Cipő ügyben újra a koránkelés sérelme döntött, így egy DVF extra magas sarkakkal rendelkező félig lakk, fűzős bokacsizmát választottam. Ezek után jöhetett fél kiló alapozó a fejemre, és másfél a szemeim köré, hogy ne látszódjanak a tegnapi buli nyomai. Egy kis pirosító után jöhetett a szempilla spirál és egy vékony réteg átlátszó szájfény, majd minden smink cuccomat belepakoltam egy fekete, közepes nagyságú táskába, amiért újabb köszönet Diane

Ezek után jöhetett a hajam ráncba szedése. Mivel idő már nem volt arra, hogy kivasaljam, így a könnyebb utat választottam. A zuhanyzás párája, és a szoros kontyba fogás okozta hullámokra erősítettem rá egy jókora adag hajlakkal, természetesen lehajolva, hogy ne lapuljon le az egész fejem. Utóbbi persze elkerülhetetlen volt, így a napszemüvegem mellett egy sapkával is gazdagítottam a mai öltözékem. Ápol és eltakar, remélhetőleg.

Másfél perc liftezés után végre kijutottam az utcára, és rögtön le is intettem egy taxit, aki készségesen megállt nekem.

- A Bleecker és a Perry Street sarkára, legyen szíves – mondtam, mire bólintott és elindult. Jó fél órába telt, mire odaértünk, mivel a 1st Avenue szokás szerint be volt állva. Útközben köszöntem az Empire State Buildingnek, és ellenőriztem a beérkezett e-maileket, de nem találtam semmi olyat, ami halaszthatatlanul fontos lett volna.

A butik előtt kiugrottam a taxiból, majd a fizetés után rohantam is be. Charlotte már javában akasztgatta a ruhákat, és miután ledobtam a cuccom, én is elkezdtem. Furcsa összeállítások voltak, de szó nélkül rakosgattam fel őket, majd hívtam a szállítókat.

- Ugye tudod, hogy Mr. Jacobs ennek nem igazán fog örülni? – pillantott le Charlotte az öltözékemre, majd elgurította az utolsó ruhahalmot is. Három és fél óra válogatás után úgy éreztem, hogy szétmegy a fejem és a lábam is a csizmában.

- Sajnálom, ha nem tudok a kedvére tenni – vontam meg a vállam. – Stephanie haja pedig csomókban fog a kukámban landolni, ha holnap bejön dolgozni.

- Ezt boxoljátok le egymás között. Én nem szólhatok bele – emelte fel a kezét Charlotte. – Én annyit tudok, hogy két alkalmazottam van erre a posztra. Hogy ti miként oldjátok meg a feladatokat, az már a ti dolgotok. Mindenesetre figyelmeztetem Stephanie-t, hogy ez egy cseppet nagy felelőtlenség volt a részéről.

- Ez a minimum – morogtam. – Nos, mi a következő lépés?

- Bemész az irodába, és miután lebeszéled telefonon a japán rendezvényszervező nővel a szombati gála minden egyes mozzanatát, beviszed a rendszerbe, majd szólsz Jake-nek, hogy tegye közzé a honlapunkon – adta ki az utasítást Charlotte.

Így is tettem. Fogtam egy taxit és a Spring Streetig meg sem álltam. Felmentem a lányokhoz, és birtokba vettem a rég nem látott íróasztalom. Bekapcsoltam a laptopot, majd a biztonsági kódok beírása után megnyitottam a programot. Megkerestem Mrs. Tanaka – azaz a japán nő – elérhetőségét, és tárcsázni kezdtem. Nyögvenyelősen lediktálta a programtervet erős mandarin akcentussal, majd sok sikert kívánt a ma esti showhoz. Éppen teljes erőbedobással gépeltem az időpontokat, mikor nagy csapódástól majdnem szívinfarktust kaptam.

- Jó reggelt Lor – köszönt Jake kedvesen, majd ledobott az asztalomra egy papír poharat. – Extra nagy kávé, csak mert gondolom hosszú volt a tegnap este!

- Nekem már sajna nincs reggel – sóhajtottam. – Hatkor felordított Charlotte, hogy menjek ruhákat pakolni a Marc Jacobsba.

- Szegény te – nézett rám együttérzően Jake. – Viszont valamit elfelejtettél.

- Mit? – kérdeztem, majd beugrott – Ja igen! Köszönöm drágaságom, hogy megint hoztál nekem kávét a Starbucksból – nyávogtam, majd átöleltem és adtam neki egy puszit.

- Szívesen, kedvesem – kacsintott, majd leült a mellettem lévő asztalhoz, és felnyitotta a laptopját. Miután ő is átesett a biztonsági kódok bepötyögésén, újra megszólítottam.

- A kettőezertizenegy-négy-tizenhat pont xls fájlt legyél szíves átmásolni a honlapra – fordultam meg és kérlelő kiskutya szemekkel ránéztem.

- Oké, egy pillanat, csak ezt befejezem – bújt bele a laptopjába, mire én áthúztam az említett dokumentumot a szerverre. – Ebédidőben még itt leszel?

- Még itt, de kettőkor meetingem van Mr. Marc Jacobssal a Central parki Alain Ducasse étteremben – hencegtem, mire Jake egy szabályos O betűt formált a szájával.

- Szóval mostmár nálam gazdagabb és sikeresebb pasasokkal ebédelsz? – kérdezte tettetett sértődöttséggel, és karba tett kézzel ült tovább.

- Igen, és nálad sokkal de sokkal melegebbekkel – nevettem. – Nekem kell elkísérnem a bemutató helyszínére. Ott lepasszolom a többieknek, és megyek haza pihenni, reményeim szerint.

- Fogadjunk, hogy én még este nyolckor is itt fogok bent szívni – sóhajtott, majd lecsapta a laptop tetejét. – Át kell mennem Alanhez a város másik oldalára, már megint elromlott ezen a touchpad – pattant fel, és kiviharzott.

Szöszöltem még egy kicsit az irodában, majd én is otthagytam mindent, és elindultam a találkozó helyszínére. Nem vagyok azon a szinten a ranglétrán, hogy megvárakoztassam a korszakunk egyik legnagyobb divattervezőjét. Egy kis részét az útnak a Central Parkban tettem meg, ugyanis időm volt még, mint a tenger, és néha nem árt egy kis friss levegőt szívni. Fél kettőre odaértem, és az előre lefoglalt asztalnál elhelyezkedtem, majd rendeltem egy ásványvizet. Negyed óra múlva megjelent Mr. Jacobs és a gardedámja. Az egyik egy mappát szorongató, kosztümös nő volt, a másik pedig egy két és fél méter magas néger pasas.

- Jó napot! Én Lorraine Elliott vagyok a CBS Fashion-től – keltem fel a székből, és nyújtottam felé a kezem.

- Marc Jacobs, de már biztosan tudja – nevetett. – Ő itt Sussy Litz, a személyi asszisztensem és Mike, a testőröm.

- Foglaljanak helyet – intettem kényszeredett mosoly kíséretében.

Éppen húsz perce üldögéltünk ott, mikor megcsörrent a telefonom. A képernyőn a Heather név villogott. Elnézést kértem, és kimentem a mosdóba, majd felvettem a telefont. Nem tudtam, hogy mivel akar épp zaklatni a kedves barátnőm.

- Szia Heath, ez most nem éppen alkalmas... – kezdtem bele, de a vonal túlsó végéről jövő sikító hang elnémított.

- Loree, segítened kell! – visította Heather. – Itt vagyok Heathrow-n és tizenkét óra múlva New Yorkban leszek, de nincs szállásom.

- Foglaljak neked egy szobát? – kérdeztem unottan, és rögtön elkezdtem gondolkodni a hotelneveken.

- Nem éppen erre gondoltam – mondta. – Mi lenne, ha egy pár napig eléldegélnék nálad? Azt mondtad, hogy két szobád van. Nem zavarnék.

- Hozzám? – kérdeztem úgy, mint aki nem értette rendesen. – Tizenkét óra múlva? Hát, végül is miért ne?

- Köszönöm! Tudtam, hogy te megértesz – sikított, majd belecuppogott a telefonba, és lerakta.

Igazság szerinte Heather az otthoni barátaim egyike. Még a mi családunknál is gazdagabb, apja bróker, anyja pedig a királynő egyik nagyon bizalmas barátnője. Ez alatt azt lehet érteni, hogy járt már bent a Buckingham palotában legalább ötször életében. Erre a legbüszkébb, és mindig anyám orra alá dörgöli. Heather tízéves kora óta modelkedik, és elég szép dolgokat elért már a szakmában, nem beszélve arról, hogy a fele világot bejárta.

Tartok az otthoniaktól. Szinte üres pénztárcával jöttem el Angliából, hogy itt felépítsem a saját, különálló életemet. A szüleim nem igazán támogattak, de ha olyan dolgok jutnának a fülükbe, hogy az ő kislányuk Amerikában rosszabb színvonalon él, mint amilyet ők elképzeltek neki, biztosan kitagadnak, és még a nappali falába vésett családfáról is letörölnek. Arról nem is beszélve, hogy a lakást, amit fél éve eladtam, ők vették nekem. Igaz, hogy egy szebbet, jobbat és drágábbat vettem helyette, de ha megtudják, biztosan egy évig nem leszek hivatalos semmilyen családi rendezvényre.

...

Visszamentem Mr. Jacobshoz, és elindultunk a show helyszínére. Körbevezettem, megmutattam a backstage-t, majd egy ott dolgozó, erre szakosodott hostess lánynak lepasszoltam, és a legelső bútoráruházig meg sem álltam. Vettem új állólámpákat, dísztárgyakat, gyertyatartókat, két új fotelt, és egy új asztalt a nappaliba. A legtöbbjét felírattam házhozszállításra, és ma este még meg fognak érkezni. A pihenés helyett, úgy tűnik, megint akad jobb dolgom. Csak holnap reggel össze ne essek!

Amint hazaértem, elkezdtem takarítani. Igaz, hogy van takarítónőm, de ő öt napja volt itt, azaz legközelebb holnap után jön, és a jelenlegi helyzet, ami a lakásban uralkodik, egyenlő a nagybetűs katasztrófával.

Miután minden csillogott a tisztaságtól, elhelyeztem az új tárgyakat, és időközben befutottak a házhozszállítók is. A régi dohányzóasztalt a szobámba raktam, úgy is hiányzott onnan egy ilyesmi dolog, amíg az új teljesen passzolt a nappali kinézetéhez. Tudtam, hogy holnaptól vizsgázom, mivel Heather olyan lány, aki szemrebbenés nélkül bemárt anyáméknál, ha valami nem tetszik, vagy ha esetleg egy porszemet találna a lakásban. Már fel vagyok készülve arra, hogy migrént színlelve fogja elmesélni a szüleimnek, hogy milyen rossz fekvésű a lakás és túlságosan magason van, a szomszédok túl közel vannak és nincs friss levegő. Ha a legrosszabbra készülök, csak kellemes csalódás érhet. De a legrosszabbra inkább nem is gondolok, mert ha azt megtudnák az otthoniak, vége lenne a világnak, és én magam is a saját szégyenemben süllyednék el.

Mikor elérkezett az a pillanat, hogy lelkiismeret furdalás nélkül lefeküdhettem volna aludni, megcsörrent a telefonom. Charlotte volt az, hát persze, ki más zaklatna ilyenkor? Mindig ráérez azokra az időpontokra, amikor nem igazán kéne engem zavarni.

- Lorraine – szólt bele a telefonba. – Marc Jacobs meg van elégedve a munkáddal és szemet hunyt afelett is, hogy tetőtől talpig Diane von Furstenberg szerelésben jelentél meg. Azt mondta, hogy van stílusod és lát benned annyi tehetséget, hogy egyszer a szakma legnagyobbja legyél!

- Neked is szia, Charlotte – üdvözöltem. – A szakma legjobbja? Engem lehet majd a legjobban ugráltatni? Mert jelenleg ezt meríti ki az állásom – mondtam gúnyosan, utalva a ma reggelre.

Nem tudom, hogy honnan jött a bátorság ahhoz, hogy így beszéljek a főnökömmel, mert a rendes etikett szerint ezt igazán nem engedhetném meg magamnak. Ma mégis egy olyan nap van, ahol elfordulok az illemtől és megkapja mindenki azt, ami jár neki. Ez is ezer százalékig Heather betoppanása miatt van. Érzem, hogy mindent fel fog kavarni, amit eddig felépítettem, és mindezt úgy fogja tenni, hogy fel sem fog neki tűnni. De akkor megfojtom...

Három-négy óra pihentető alvás után újra megszólalt a telefonom. Kócos fejjel, kómásan keresni kezdtem a párna alatt, és fel tudtam venni, mielőtt még lerakták volna.

- Tessék – szóltam bele rekedtes hangon, miközben félig még szuszogtam-

- Szia, Heather vagyok! Most landoltunk, és jó lenne, ha ki tudnál jönni értem. Azt sem tudom, hogy hol vagyok konkrétan – hallottam meg a legkevésbé sem várt hangot a vonal mögött.

- Segítek, mondjuk a reptéren? – szóltam bele gúnyosan. – Oké, indulok érted. Ülj le valahova és várj meg.

- Siess – mondta, majd megszakította a vonalat.

Kikászálódtam az ágyból, magamra kaptam egy farmert és egy pulcsit, majd a jobb hatás elérése végett sportcipőt húztam, és már a liftben is találtam magam. Leintettem egy taxit, aki másfél órás kacskaringózással ugyan, de a reptéren ki is rakott. Újabb húsz perc bolyongás után megláttam a barátnőmet, amint egy harminc körüli, öltönyös pasival kávézgat.

- Ezért rohantam én – morogtam magamban, majd megkopogtattam a vállát.

- Á, végre! – ugrott fel, és ölelt meg – Lorainne, ő itt Patrick. Képzeld, a barátnőjét várja, de a gépe előreláthatólag két órát fog késni.

- Nagyon sajnálom – mondtam szánakozó képpel. – Viszont nekünk most mennünk kéne, a taxi kint vár – daráltam, majd el is léptem tőlük és erőltetett tempóban a kijárat felé marsíroztam. A taxinál beért Heather is, majd bepakoltattuk a bőröndöket, és irány haza.

Az út valami baleset miatt még hosszabbra nyúlt, így mire hazaértünk, elkezdett világosodni. Az éjszakai portás még ott volt az előcsarnokban, így odamentem hozzá, hogy szóljak Heather érkezéséről. A hátam mögött hallottam, hogy a barátnőm valakinek nagyon megörült, és név szerint is ismerte. Furcsa, hogy én azt sem tudom, hogy kikkel élek egy házban, de a messziről jött barátnőm rögtön talál ismerősöket. Miután bejelentettem, hogy nálam fog lakni egy ideig, azt terveztem, hogy csatlakozom a beszélgetésbe. A gond csak akkor volt, mikor megpillantottam Heather beszélgetőpartnerét.

- Úristen! – tettem a szám elé a kezem, és a lábam földbegyökerezett. Úgy álltam ott, mint aki szellemet látott, bár az én esetemben ez nem igaz. Inkább egy szellemmel szemeztem. Ismertem azt a férfit, akivel Heath csevegett. Az arckifejezéséből ítélve ő is egy szempillantás alatt beazonosított.

- Gyere Lor! – kiabált Heather, és nyomatékosította mindezt a kézgesztikulációjával – Szeretnélek bemutatni egy nagyon jó barátomnak, vagy már ismeritek egymást?

- Nem, még nem – lépkedtem oda, és magamban imádkoztam, hogy egy szót se szóljon a pasas, amivel megcáfolhatná az előbbi kijelentésemet.

- Chace Crawford – nyújtott kezet. - Szóval te fogod elviselni ezt a méregzsákot a lakásodban – nevetett.

- Lorainne Elliott, és igen, de ha már nem bírok vele, átdobom hozzád – mosolyogtam, ám a legkevésbé volt őszinte gesztus. – Itt laksz?

- Igen, három napja vettem a lakást – gondolkodott el. – Biztosan ezért nem találkoztunk még. Nyugati vagy keleti oldal?

- A magam részéről nyugati – néztem az említett folyosó felé.

- Oké, én keleti, negyvenedik emelet. Szeretek magasan lenni – mosolygott. – Nincs kedvetek holnap meginni valamit? Esetleg bemutatnálak titeket pár itteni barátomnak.

- Az jó lenne – ült ki bárgyú vigyor Heather képére. – Akkor majd holnap egyeztetünk – ölelte meg jó amerikai ember módjára, én pedig csak biccentettem, majd elkezdtem barátnőmet a lift felé terelgetni.

Mikor végre felértünk, csak megmutattam Heathernek azt a szobát, ahova bepakolhat, majd lekaptam magamról a pulcsit és a farmert, és már az ágyamban is találtam magam. Még három óra pihenés megengedett számomra, aztán kezdődik egy nagyon nehéz nap számomra.

A legnagyobb meglepetésemre alvás és ébrenlét között lebegtem, nem tudtam rendesen elaludni, az idő nagy részében csak forgolódtam. Az ébresztőm előtt húsz perccel értelmetlennek láttam a további lustálkodást, így kipattantam az ágyból és készülődni kezdtem a mai napra. Mikor dolgozni mentem, beköszöntem Heather szobájába is, és biztos voltam abban, hogy mikor dél körül hazaérek, ő ugyanebben a pozícióban fog feküdni, és még mindig az igazak álmát fogja aludni, így nem is jártattam sokat a szám.

Ahogy az irodába értem, már láttam, hogy Jake a helyén van – tehát mellettem -, és valamin nagyon dolgozik. Jobbnak láttam nem zavarni, mert ilyenkor a legtöbbször kizökken a munkájából és egész nap hallgathatom, hogy én tehetek minden egyes hibáról, amit vétett.

Ahogy az asztalomhoz sétáltam, észrevettem, hogy egy piros díszpapírba csomagolt virágcsokor hever árván a laptopom mellett. Felemeltem és jobban szemügyre véve a domináns virág sárga orchidea volt benne. Nem éppen a legolcsóbb mulatság, de határozottan jól nézett ki. Kétszer megforgattam a kezemben, mikor megtaláltam benne egy kis cetlit.

”Köszönöm a határtalan segítőkészségét. Rick Smith”

- Ki a fene az a Rick Smith? – kérdeztem magamban, és véletlen hangosan is kimondtam, mire Jake mellettem felröhögött.

- A tegnapi buli főszervezője. Kifejezhette volna a köszönetét egy kis fizetésemeléssel is, nem gondolod? – kérdezte gúnyosan, miközben szüntelen pötyögött valamit az oldalra.

- Valóban, de ez is kedves gesztus volt tőle – gondolkodtam el. – Stephanie bent van már? Tartozom neki egy kiadós hajtépéssel.

- Igen, lent van az étkezőben – mutatott az ajtó felé, mire megfontolt léptekkel elindultam az étkező felé, ahol egy perccel később meg is láttam a keresett személyt.

- Nagyon szépen köszönöm, hogy a nyakamba sóztál minden munkát, amire neked nem maradt időd a randid miatt – szidtam le, mire felnézett rám és teljes nyugalommal elemelte a teáscsészét a szája elől.

- Sajnálom Lorainne, de mennem kellett. Tudod, egy világsztárt nem illik megváratni – mosolyodott el, és egy cseppet lenézően rám pillantott. – De ezt te honnan is tudnád.

- Tehát azt mondod, hogy az új pasid egy világsztár? Neked? – mondtam mindezt úgy, mintha épp az évezred viccét meséltem volna el. – És melyik barátnőd szerezte neked?

- Nem fogod kitalálni. Jessica volt az! Tudod, ők munkatársak és a forgatáson mutatott be neki. Na mindegy, a lényeg, hogy készülj! Egy éven belül esküvőt akarok – tapsikolt, amíg én forgattam a szemeim. Nem tehetek róla, de kifejezetten utáltam Stephanie-t.

- Ugye azt nem nekem kell megszerveznem – húztam össze a szemöldököm.

- De, pont meg akartalak rá kérni – csillantak fel a szemei.

- Oké – sóhajtottam. – Úgy látom, semmi értelme, hogy rád pazaroljam az időm. Megyek vissza dolgozni. Pá aranyom – köszöntem el tőle úgy, ahogy ő szokott.

Ma nem volt semmi irodán kívüli munkám, így egészen délig az asztalomnál görnyedtem, majd ahogy eljött az ebédidő, felkaptam a cuccomat és már rohantam is volna, de Jake megállított.

- Hol ebédelsz? – kérdezte sejtelmes mosoly kíséretében, mire megenyhültem.

- Hát, igazság szerint sehol. A gyomrom borsószemnyire össze van szűkülve – néztem rá fájdalmasan, miközben próbáltam észrevétlenül a zsebembe csúsztatni a telefonom. – Miért kérded?

- Csak mert partnert keresek a mai falatozásomhoz, és amint látom, neked pedig elkélne egy olyan alak, mint én – söpört ki az arcomból egy tincset?

- Mire gondolsz? – kérdeztem mosolyogva, miközben néztem, ahogy magára kapja a kabátját.

- A gyomrod nem véletlen akkora, amekkorának mondtad. Látom rajtad, hogy valami baj van, úgyhogy nincs kifogás, mesélni fogsz! – utasított, majd csak bólintottam egyet és engedtem, hogy a legközelebbi Starbucksba vezessen.

Ott aztán vett nekem egy feketekávét, magának pedig egy szendvicset. Hiába erősködtem, hogy kifizetem a sajátom, de nem engedte, így lógó orral leborultam az egyik székre. Jake velem szemben foglalt helyet és elviselhetetlenül fürkésző tekintettel pislogott rám.

- Kezdd az elején, kérlek! – mondta két falat között, mire összeszedtem magam, és belekezdtem.

- Mit tennél, ha találkozód lenne egy olyan emberrel, akit régen ismertél, de bár ne ismernéd, és most az ő egyik haverjával kéne iszogatnod, és... – hadartam, de megtorpantam. – Mindegy, ez bonyolult. Nem fárasztalak vele.

- Fárassz csak! Ezért vagyok itt, és ha nem tudod elsőre rendesen szavakba foglalni, akkor tényleg nagyon komoly lehet az ügy, és mint a legjobb munkatárs, jogom van tudni – váltott parancsoló hangnembe, mire újra nekikezdtem.

- Oké, tehát – sóhajtottam. – Az egyik angliai barátnőm jelenleg itt tartózkodik nálam, és tegnap összefutottunk egy közös ismerőssel, akinek a haverjával úgy körülbelül fél éve egy oltári nagy marhaságot csináltam, és rettegek, hogy a barátnőm fülébe jut. És ma a közös ismerőssel kéne iszogatnom, de egyszerűen görcsben van a gyomrom, hogy a pasi véletlen elszólja magát.

- Ha nem vele csináltad, akkor nincs félnivalód. Fél év sok mindent elfeledtet, főleg itt, New Yorkban – próbált Jake nyugtatni, de mindez teljességgel hidegen hagyott.

- Csak ott van a bökkenő, hogy megemlítette a pasi, hogy hozza pár haverját, ergo lehetséges, hogy pont a szóban forgó haver jön, ami pedig nekem nagyon kínos lenne – boncolgattam tovább a témát.

- Csak nem – keverte meg a kávémat Jake. Mikor unatkozik, mindig az én dolgaimmal játszik. – Biztosan több jó ismerőse van, mennyi az esélye, hogy pont őt hozza?

- Nem tudom, de ha Isten kegyes hozzám, akkor nem őt fogja – vettem ki a kezéből a kávém, majd belekortyoltam.

Röpke fél óra múlva Jake visszament az irodába, én pedig hazafelé vettem az irányt. Azon gondolkodtam, hogy nem válna-e javamra, ha benéznék útközben egy kis kápolnába és elmormolnék néhány imát, hogy minden úgy menjen, ahogy az nekem jó. Úgy éreztem, hogy fél év után először sarokba lehet szorítani, és jómagam a kiszolgáltatott helyzeteket igazán nem tűri.

Hazafelé már három sarokkal előbb kiszálltam a taxiból, és a következő métereket gyalog tettem meg, hogy ezzel is kiszellőztessem a fejem, és akkor hátha sikerül józan ésszel gondolkodnom. Lelkiekben pedig már készültem a ma estére.

folyt.köv.